Temesi Éva Irodalmi Kör

Bajkó Katalin

Tikó kalandjai

Első nap az iskolában. Tikó épp egy hatalmas mezőn járt álmában. Mindenfelé tarka
virágok, pillangók, a méhek szüntelen zümmögése, és valahol távolban megszólal a templom harangja. Még csak tegnap tértek vissza a Földről. Minden nyáron a nagymamáéknál töltenek néhány hetet, ez a legszebb időszak a kisfiú életében. Odalenn minden más. Olyan nagymamás. Mintha a régi mesekönyvek lapjai elevenednének meg. Tomi nagypapa mesél. Arról, amikor az emberek
mindannyian a Földön éltek és csak álom volt, hogy egyszer más bolygót is választhatunk. Mesél arról, amikor még kicsi volt és szülei gondterhelten arról kezdtek beszélgetni, hogy ez így nem mehet tovább. Neki szívébe hasított a félelem, mert a suttogásból csak annyit hallott, hogy veszélyben a Föld. Nem jött álom a
szemére. Végül nem bírta tovább és benyitott szülei szobájába. Megszeppenve bevallotta, hogy hallgatózott és most nagyon fél. Ők összenéztek, maguk közé ültették, és apa beszélni kezdett. – Tudod fiam, régen az embereknek nagyon nehéz volt az élete.
Mindennap keményen dolgoztak a megélhetésért, de volt, aki hiába küzdött, éhezett. Mások viszont azt sem tudták mit kezdjenek a gazdagságukkal. Időről időre háborúk robbantak ki, az öldöklő harcok porig romboltak mindent, amit elődeik nehéz munkával építettek. Békeidőben viszont virágzásnak indult az élet, a tudósok,
feltalálók fáradhatatlanul dolgoztak, azon hogy az emberiség élete minél könnyebb legyen. Gépek segítségével egyre nagyobb menynyiségben állítottak elő iparcikkeket, reklám hadjáratokkal ösztönöztek mindenkit, arra hogy minél többet vásároljanak. Évente újabb modernebb, autók, telefonok, gyermekjátékok jelentek meg a piacon, és aki nem akart régimódi lenni az vásárolt. Amire már nem volt szükség az a szemétbe került. Mostanra a sok hulladék, a mérgező vegyszerek oly mértékben halmozódtak fel, és ártanak környezetünknek, egészségünknek, amit nem tűrhetünk tovább. Komoly lépéseket kell tenni nekünk egyénileg, és a föld befolyásos vezetőinek egyaránt hogy megakadályozzuk bolygónk pusztulását.
– Azon az éjszakán nem jött àlom a szemére, reggel mégsem volt fáradt. Ellenkezőleg! Alig várta, hogy beérjen az iskolába. Megkereste a tanító nénit, és röviden beavatta terveibe. A tanító nénit annyira meghatotta a kisfiú komolysága, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Együtt léptek a terembe és Gabi néni így szólt: – gyerekek a mai órán Tomi szeretne valami nagyon fontosat mondani. Tomi kicsit izgult, de a tanító néni szemével bíztatta. Elmesélte, amit este hallott. Majd arra kérte társait találják ki együtt, hogy a gyerekek mit tehetnének. Sok jó ötlet hangzott el: – kevesebbet használunk elemes és elektromos játékokat, nem szemetelünk, biciklivel járunk iskolába és szüleinket is megkérjük, ha nem fontos ne üljenek autóba. Még
sok apró, de hasznos ötlet akadt, majd mindenki meglepetésére megszólalt a félénk Lili, aki szinte soha sem vett részt társai játékában inkább egyedül üldögélt egy könyv fölött a szünetekben. – Arra gondoltam, jó lenne, ha az összes gyerek összefogna, és együtt kérnénk a felnőtteket, hogy ne tegyék tönkre a Földet!
Veszélyes fegyverek és más haszontalanságok helyett inkább olyasmit találjanak fel és gyártsanak, ami segít rendbe hozni, amíg nem késő! Jó lenne körülnézni van-e a közelben olyan bolygó, ami lakható, mert akkor kényelmesen elférne mindenki.
– Egy percnyi néma csend után ujjongásban tört ki az osztály. A lármát az igazgató néni is meghallotta és sietett rendet teremteni. Amikor megtudta mi a rendbontás oka, minden haragja elpárolgott. Lelkesen állt a diákok mellé. Megindult a „Gyermekek a Föld megmentéséért” mozgalom. Bizony eleinte nem volt könnyű a felnőttekkel szót érteni, de idővel belátták, hogy mindenkinek szüksége van, arra hogy nyugodtan, biztonságban éljen. Teltek az évek, Tomi szorgalmasan tanult, majd részt vett abban a hatalmas vállalkozásban, ami lehetővé tette a környező bolygók
lakhatóvá tételét. Mire apuka lett egy új világban nevelhette gyermekeit a Csillagvirág bolygón. A Föld megszabadulva a túlnépesedés terhétől újjá született. Lelkes környezetvédők felépítettek egy már-már feledésbe merült világot ahol ember, állat, növény jól megfér egymással. Hatalmas zsúfolt lakótelepek helyett
barátságos kis falvak, városok állnak. Olyan, mint egy élő múzeum. Lakói gondozzák, és szeretettel fogadják a kikapcsolódásra vágyó vendégeket. Miután három gyermekét felnevelte, Tomi is visszatért párjával szülőbolygójára és alig várja a nyarat, amikor gyermekei és unokái néhány hétre meglátogatják. Tikó bár sokszor hallotta ezt a történetet mégsem unta meg. Sokszor elbújt nagyszüleinél a padláson a régi könyvekkel. Ilyenkor szinte átélte a kalandokat, amikről olvasott. És mint most is újraálmodta a nyár élményeit.
– Tikó! Itt az idő kelj fel! – hallotta valahonnan nagyon messziről az édesanyja hangját. – Tikó! Ma mész először iskolába! Kelj fel, mert nem késhetünk el.
– Az iskola szó hallatán hirtelen rájött, hogy ez már nem álom. Kiugrott az ágyból, és gyorsan magára kapta az este odakészített ruhát. Kisietett a konyhába ahol anya épp a reggelit készítette. Ebből rájött, hogy a mai nap igazán fontos. Máskor készen vásárolt otthon felmelegíthető sütemény volt a reggeli, de a fontos napokon
anya ragaszkodott hozzá hogy házilag készült finomságokkal kedveskedjen.
– Jó reggelt anyukám! – Anya ránézett, és nevetni kezdett. – Hát rajtad meg mi van?
– Tikó végignézett magán, de nem látott semmi különöset. Kék short, a hozzá való tengerész pólóval. Ez a kedvenc ruhája, anya nem győzi mosni. – Kisfiam, ma már nem játszani mész, hanem tanulni. A játszó ruhát kicsit tedd félre, és öltözz úgy, mint egy nagyfiú! Tikó elbizonytalanodott. Alig várta az iskolát, de az hogy egyszerre
nagyfiú legyen kicsit ijesztőnek tűnt. Anya látva ijedtségét igyekezett megnyugtatni.
– Tudod, ma van az első nap, ezt illik megünnepelni. Majd a tanító néni megmondja, hogy kell felöltözni, milyen szabályokat kell betartani. Az iskolában egy kicsit ő olyan, mint egy anyuka. De most már igyekezz, mert elkésünk! – Tikó elvonult öltözni közben járt az esze. – Anya miért kell reggel igyekezni mindennel? Miért nem lehet
nyugodtan készülődni, majd az időgép segítségével visszamenni, akkorra amikor indulni kell? És miért kell utazással vesződni, amikor teleportálni is lehet? Anya ismét jót nevetett. Az időgép nem azért van, hogy kedvünkre lustálkodjunk, és azért utazunk siklómobillal hogy amíg odaérünk addig is átgondoljunk és megbeszéljünk mindent. Persze ha néha sietünk vagy késésben vagyunk, jól jönnek ezek a nagyszerű gépek, de csak, akkor tudjuk őket jól használni, ha megtanuljuk mi is az idő és a távolság. Megszólalt a videofon. Apa kívánt sok szerencsét az iskolához.
Sajnos a munkája egy másik bolygóra szólította csak a hétvégén jön haza.
Elindultak, útközben még egyszer átbeszélték miért döntöttek az iskolába járás mellett, miért nem a távoktatást választották. Igaz, hogy Tikónak kényelmesebb lenne otthon a saját számítógépén keresztül részt venni az oktatásban, viszont így anya is tud munkát vállalni és akkor apának nem kell annyit dolgozni. Különben is, az iskolában megismerhet sok gyereket. Anya arra gondolt, ő is az iskolában ismerte meg élete párját. Persze éveken át az egyetlen kapcsolat köztük az állandó civakodás volt, mígnem egy sportverseny összebékítette őket. Hiába tiltakoztak, csak úgy győzhettek, ha maximálisan együtt működtek. Azóta akár szavak nélkül is megértik egymást. Közben megérkeztek az iskola fölé. Odalenn már nagy volt a nyüzsgés. Mindenfelől siklómobilok és nagy sárga járművek érkeztek. – Látod, ha nagyobb leszel te is járhatsz majd ilyen siklóbusszal. Tikót ez nem nagyon érdekelte, mert ő jobban szeretett volna mielőbb teleportálni. Tudta, hogy ahhoz sokat kell még tanulni, mert a művelethez pontos számítás kell, mert nem mindegy, mikor és
hova érkezünk. Megszólalt a hangosbemondó. Kedves női hang igazította útba az érkezőket. Anya határozott léptekkel indult a megadott terem felé. Sehol egy ismerős! Riadt meg a kisfiú. A teremben már várta őket a tanító néni. Kedves mosolya megnyugtatta az izgatott gyerekeket. Mindenkinek megmutatta a helyét, majd megkérteaz anyukákat, hogy köszönjenek el gyermekeiktől.

Hát elkezdődött!

Szerencsére a tanító néni szimpatikus. Magas, fiatal, jókedvű. Minden mozdulata magabiztosságot sugároz. – Gyerekek ma új élet kezdődik számotokra! Nincs mitől félnetek, lépésről lépésre fogunk mindent megtanulni. Az első dolgunk megismerkedni egymással.
Engem Éva néninek hívnak, van egy kislányom, aki szintén ebbe az iskolába jár. Én foglak benneteket megtanítani, írni, olvasni, számolni. Tanulni fogunk múltunkról, jelenünkről, és jövőnkről. Növényekről, állatokról, más bolygók lakóiról. Most ti mutatkozzatok be.
Aki a nevét hallja, néhány mondatban mesélje el magáról mindazt, amit fontosnak tart.
– Tikó eleinte türelmetlenül várta, hogy végre rá kerüljön a sor, de hamar rájött, hogy társai sokkal érdekesebbek, mint gondolta. Eddig különlegesnek tartotta magát, most kiderült, mindenkiben vancvalami, amitől más, mint a többi. Mire ő következett hirtelen nem is
tudta mivel kezdje. Azt mindenesetre büszkén jelentette, hogy olvasni már tud. Nagyszüleinél tanult meg nyáron, mert sok szép régi könyvet talált, és nem akart arra várni, mikor ér rá valaki mesélni. Nagypapa segített neki. Készített egy képes táblázatot. Leírta az ABC-t, és minden betűhöz egy kedves rajzot készített. Könnyebben ment, mint gondolta. Elmondta, hogy apukája most ritkán jön haza, mert a Trion bolygón dolgozik.
Egy csapat tagja, feladatuk pedig az, hogy a bolygó lakóival kidolgozzák, hogy a különböző értelmes lények miként tudnak együttműködni, tapasztalatot cserélnek, közös tervet készítenek az esetleges külső támadások ellen. Szerencsére ennek kicsi a valószínűsége, hiszen nemcsak az emberek jöttek rá hogy nincs értelme egymást bántani. Apa megígérte, hogy egyszer őt is magával viszi és megismerteti a bolygó lakóival. Annyit már tud, róluk,
hogy csikószerű arcuk van hangjuk vékonyabb, mint a miénk. Apa egyelőre tolmácsgép segítségével tárgyal velük, de egyre többet ért nyelvükből. A gyerekek viccesnek találták a beszámolót, de Éva néni elmagyarázta, hogy sok különböző értelmes lény él a
környező bolygókon, és ők sem nevetnek ki minket, pedig a szemükben mi is mókásnak tűnhetünk. A következő órán végig sétáltak az iskolán. Közvetlenül a bejárat
mellett tíz személyes időgép állt. – Gyerekek! Ez a szerkezet képes arra, hogy teleportáljon, minket ahova szeretnénk, térben és időben egyaránt. Csak felnőtt felügyelet mellett használhatjátok, és csak akkor, ha pontosan megtanuljátok irányítani. Arra használjuk, hogy kirándulásokat tegyünk a múltban vagy a jövőben. Használhatjuk, ha messzire kell menni
és kevés az idő. Ne feledjétek, egyedül nem használhatjátok! Ezért mindig őr van mellette. – Megnézték az uszodát, az ebédlőt, sétáltak az udvaron, a mintakertben, ahol a tanulók saját maguk gondozzák a növényeket. Végül a csillagvizsgálót látogatták meg. Nemcsak a távcsövekbe néztek bele, színes képeken elevenedtek meg a környező bolygók lakhatóvá tételének mozzanatai. Egy másik teremben más bolygók lakóinak életébe nyertek bepillantást,
és beigazolódott a tanító néni állítása miszerint különbözőek vagyunk külsőre, de hasonló módon élünk és dolgozunk. A nap hátralévő részében rajzokat készítettek a terem díszítésére.
Dolgoztak ceruzával és számítógéppel egyaránt. Gyorsan véget ért a nap. Tikó csak otthon vette észre mennyire elfáradt. Még felhívták apát, majd megvacsoráztak. Megfürdött, és amikor anyaaludni küldte, tiltakozni is elfelejtett.

Tikó kalandjai
Egy lázas nap

Egy késő őszi napon anya jókedvűen érkezett az iskolába. Megölelte
kisfiát, majd miután beültek a siklómobilba azonnal mesélni
kezdett. Tikó csak annyit értett, hogy ha minden jól megy, hétvégén
nagyot kirándulnak. Azután a munkájáról beszélt, de ez már nem is
jutott el Tikó fülébe. Gondolataiba mélyedve ült. Ezek a gondolatok
elég sötétek voltak. Ma ugyanis összeveszett egyik osztálytársával.
Már nem is emlékszik, hogy kezdődött, de nagy verekedés
lett a vége. Hamar két szurkolótábor alakult. Hangos bíztatások
közepette próbálták legyűrni egymást. És akkor belépett a tanító
néni. Gondolkodás nélkül a verekedők közé ugrott, és ők csak arra
eszméltek, hogy nem érik el egymást. Éva néni erősen tartotta
egyiket az egyik, másikat a másik kezében a karjuknál fogva. Nem
szólt, csak nézett olyan szigorúan, ahogy még soha. Lassan lecsillapodtak.
Tikó szégyellte magát, amiért a kedves és szeretetreméltó
tanító néninek bosszúságot okozott. Az is zavarta, hogy mindenki
látta a történteket.
Hazafelé újra átélte a történteket, és egyre inkább úgy érezte, jóvátehetetlen
dolog történt.
Otthon sem találta a helyét, nehezen végezte a feladatát, pedig
szeretett tanulni. Főleg a bolygók érdekelték. Ma viszont úgy érezte,
hiába minden, ő már a rossz gyerekek közé tartozik, és talán a kedves
Éva néni sem mosolyog rá többet. Akkor meg miért menjen
iskolába! Korán lefeküdt, de csak nehezen aludt el. Többször felébredt,
nem találta a helyét, melege volt és fázott mégis.
Reggel fájt a feje, fáradt volt. Kiment a konyhába. Anya egyből látta,
hogy valami nincs rendben. – Hiszen te lázas vagy! Kiáltott fel. Bújj
vissza az ágyba, mindjárt viszem a reggelidet! – Lázas vagyok? Az
meg mi lehet? Miért ijedt meg anya, ő mindig jókedvű. Biztos nagy
a baj.
Pár perc múlva anya belépett, kezében a reggelivel. Nem tűnt ijedtnek.
Tikó ölébe tette a tálcát, leült az ágy szélére, és megkérdezte.
– Történt valami tegnap, ami bánt? – Vajon honnan tudja?
– Csak nem beszélt a tanító nénivel? – futott végig az agyán. Azért
kérdezem, mert ok nélkül senki sem betegszik meg. Ha tegnap
valami bánat ért, és ezért ma nem szívesen mennél iskolába előfordulhat,
hogy annyira erős ez az érzés, hogy a szervezeted így
siet a segítségedre. A mai ember szerencsére már ura a testének.
Ez nem mindig volt így. Régen az emberek megszülettek, éltek,
majd meghaltak. Akkor is, ha nem volt épp gyilkos háború, ami válogatás
nélkül ölt. A szervezetük annyi mindennek volt kitéve, hogy
egy idő után erejét vesztette. Megbetegedtek és meghaltak, vagyis
megszűntek létezni. Az ősi időkben az élelemért folytatott harc, az
időjárás viszontagságai, később járványok pusztítottak. Néha egész
városok estek áldozatul néhány hét alatt. Miután megtanulták, hogy
fontos a tisztaság, nem fenyegetett többé tömeges pusztulás. Ekkor
viszont új betegségek alakultak ki. Folyamatos harc folyt a tudomány
és a betegségek között. Ha egynek megtalálták az ellenszerét,
azonnal ott volt egy új, ismeretlen kór. De azok is meghaltak,
előbb-utóbb akiket a betegségek elkerültek. Ahogy a járműveink
és egyéb használati tárgyaink elkopnak, tönkremennek,
úgy kopott el az élő szervezet is. Sokáig ezt mindenki el is fogadta,
de a huszonegyedik század elején egyre többen kezdték keresni
az öröklét lehetőségét. Egyre több betegségről derült ki, hogy lelki
problémák okozzák. Különböző új tudományok alakultak ki. Volt,
ami azt hirdette, hogy mindenki képes magát meggyógyítani, ha
elég erős a hite. Mások egészséges energiára cserélték a beteg
energiát. Megint mások rájöttek, hogy minden betegség figyelmeztető
jel, hogy valamit nem jól csinálunk, vagy épp kifogást keresünk,
hogy ne kelljen valamit elvégezni. Tehát ha rátalálunk a megfelelő
útra, a betegség szükségtelenné válik, és eltűnik. Nehéz harc vette
kezdetét, mert az egyetemes orvoslás nem akarta kiadni a kezéből
a gyógyítást. De hát mindig is nehéz dolguk volt az új tudományoknak,
mert a régiek nem akarták elveszíteni hatalmukat. Ráadásul
az új gyógymódok is szemben álltak egymással, mindegyik a
saját módszerét tartotta egyedül hatásosnak. Szerencsére egyre
több eset látott napvilágot, amikor gyógyíthatatlannak nyilvánított
betegek egyik vagy másik módszerrel mégis csak meggyógyultak.
El kellett fogadni, hogy nincs egyedüli megoldás. Ki miben hisz, az
segít. Volt, aki segítségre szorult, őket meg kellett tanítani, hinni
saját erejükben. Végül bebizonyosodott, hogy mi magunk a
tudatunkkal alakítjuk életünket. Aki elégedett magával, és a környezetével,
nincs oka betegeskedni. Ha mégis előfordul, hogy nem
érezzük jól magunkat, elég, ha elvonulunk egyedül egy sarokba, és
megpróbálunk rájönni mit csináltunk rosszul. Talán megbántottunk
valakit, vagy lustaságból nem jól dolgoztunk és bánt a lelkiismeret,
esetleg nem voltunk őszinték. Ilyenkor fáj a fejünk, torkunk, hasunk.
Szerencsére elég helyrehozni a hibát, és minden helyre jön. Nehezebb
a helyzet, ha a betegség nem akar elmúlni, sőt egyre erősebb.
Ilyenkor rossz úton járunk, vagyis életünk eltér attól, amit igazán
élni kéne. Mindenkinek feladata van. Akkor él jól, ha követi azt az
utat, amit be kell járnia. Egy barátnőmnek eredetileg az lett volna a
feladata, hogy olyanokon segítsen, akik nehezen találnak munkát.
Ő azonban inkább egy sokkal érdekesebb munkát választott,
idegenvezető lett, aki beutazza nemcsak az emberek által benépesített
bolygókat, hanem azokat is ahol más értelmes lények
élnek. Akik körül vették mind sikeresek és elégedettek voltak, mert
jó munkájuk lehetővé tette, hogy utazgathassanak. Kezdett irigy
lenni rájuk, mert úgy látta mind többek, jobbak nála. Egyre többször
érezte magát gyengének, fáradtnak, mígnem egy napon elájult.
Mikor magához tért, nem tudta hol van. Csakhamar egy
kedves fiatal nő lépett ágyához. Leült mellé és kérdezgetni kezdte.
Mivel foglalkozik, hogyan él, hol lakik. Ő maga sem tudta miért. De
annyira szimpatikusnak találta, hogy mire észbe kapott mindent elmesélt.
A fiatalasszony megértően mosolygott, majd elmesélte
miért fontos mindenkinek azzal foglalkozni, amit régen választott
magának. Még azelőtt, hogy megszületett. A következő napok pihenéssel
és beszélgetésekkel teltek. Rájött, hogy most ő szorul segítségre,
és milyen jó, hogy ez a kedves hölgy itt van mellette.
Hálás volt neki, olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. Kiment
a kertbe. Nőket és férfiakat látott üldögélni és beszélgetni. Közéjük
ült, és megtudta, hogy mindannyian hozzá hasonlóan utat
tévesztettek. Bíztatták egymást. Hamar megerősödött és már tudta
itt a helye, mert mindig lesz, aki egyedül nem boldogul. –Tikó közbeszólt:
anya, szerintem az is fontos volt a barátnődnek hogy megbetegedjen,
mert így tud igazán megérteni másokat. – anya
meglepődött.– Igazad lehet, látom figyeltél, és érted miről van szó!
Nagyon okos vagy! – Tikó elszégyellte magát, mert tegnap egyáltalán
nem volt okos, amikor belement a verekedésbe, de azután
eszébe jutott mennyit tanult az esetből. Részletesen elmesélte mi
történt. Hirtelen még az is eszébe jutott hogyan kezdődött. Most
egyszerre nevetségesnek találta, hogy képes volt azon méregbe
gurulni, hogy a túlsúlyos Ricsi cérnaszálnak nevezte.
Anya a homlokára tette a kezét. – Látod, már nem is vagy lázas!
Holnap mehetsz iskolába, és meg fogod látni, hogy nem történt
semmi jóvátehetetlen. De mi van akkor, ha nem tudunk, rájönni mit
csinálunk rosszul és nincs a közelben senki, aki segíthet? – A
számítógépen van olyan program, ami a tünetek alapján segít eligazodni.
Aki figyel magára könnyen megfejti mi a tennivaló. Akkor
van szükség mások segítségére, ha nem vesszük észre időben a
hibát.
– Arról meséltél, hogy azelőtt az emberek előbb vagy utóbb meghaltak.
Most is így van?
– Nem! Azután hogy megtanultuk uralni testünket, lehetővé vált
megóvni attól, hogy tönkre menjen, elfáradjon. Ha végezzük a
feladatunkat rendesen és elégedettek vagyunk, az mindennap új
erőt ad. Amikor úgy érezzük jelenlegi feladatunkat elvégeztük, lemegyünk
a Földre, pihenünk, kikapcsolódunk, és arra hivatott
emberek és számítógépprogramok segítségével új feladatot
választunk. Mindenkinek az a célja hogy minél több területen kipróbálja
magát. Az is fontos, hogy épp melyik területen van szükség
több emberre. Aki úgy érzi, gyerekként nem tanult eleget,
dönthet úgy, hogy újra gyermekként kezdi életét és újra járja az
iskolákat. Egy időgéphez hasonló szerkezet ilyenkor visszaforgatja
az időt oda, amikor előzőleg megszületett, majd visszaviszi a
jelenbe egy olyan párhoz, akinek a feladatai között szerepel a
gyermeknevelés. Választhatunk új lakóhelyet, kiinduló életkort.
Lehetőségünk van időgép segítségével visszamenni az időben, és
kijavítani hibáinkat. Az a lényeg, hogy mindig a tanulás útját
válasszuk. Neked például holnap szembe kell nézned azzal, ami
tegnap történt. Ne félj, nem is olyan nehéz. Biztos vagyok benne,
hogy Ricsi is megbánta már, és Éva néni sem először látott verekedő
gyerekeket. Ő sem véletlenül lett tanító néni. Még az is lehet,
hogy gyermekkorában ő is került hasonló helyzetbe, és hazafelé
jót nevetett, mert eszébe jutott milyen volt kicsinek lenni.
Tikó megkönnyebbült. Levett a polcról egy Trion figurát, amit apa
hozott. Ilyen nem mindenkinek van. Elhatározta, hogy Ricsinek adja
a békülés kedvéért.
Másnap örömmel ment iskolába. Éva néni megsimogatta a fejét.–
Látom meggyógyultál! – Úgy tűnt tényleg nem történt semmi
végzetes hiba. Ricsi tört magának utat társai között, egy siklómobil
modellel a kezében.
– Ezt neked hoztam, hogy ne haragudj! – kiáltották szinte egyszerre.
Jót nevettek, és megbeszélték, délutánonként, ha szüleik
megengedik, meglátogatják egymást.

Tiko kalandjai

Eltévedve
Reggel még minden rendben volt. A második szünetben a fiúk az
udvaron kergetőztek. A lányok, mint mindig a padon ülve beszélgettek.
Néha hangosan nevettek. Tikó nem értette mi a jó a fecsegésben.
Ráadásul időnként feléjük pislogtak. Lehet, hogy róluk
beszélnek? Különösen Réka bosszantotta. Az ártatlan kék szemeivel
mindenki elhitte, hogy csupa jóság. Ő persze visszaél ezzel és
többnyire fő szervezője a fiúk elleni merényleteknek. Biztos most
is rosszban sántikálnak! Egyszerre álltak fel és elindultak a fiúk felé.
Réka szólalt meg.
– Beállhatunk?
– Nem! Hangzott kórusban a válasz. – Miért, nem csak a tietek az
udvar? – Akkor sem! Ti lányok vagytok, és mindig kényeskedtek! –
Nem is igaz, biztos attól féltek, hogy mi gyorsabbak vagyunk! Már
nem is akarunk játszani veletek. Különben is milyen gyerekes dolog
össze-vissza rohangálni.
– Még mindig jobb, mint mindenen vihogni!
Mire elkezdődött a következő óra, alaposan összevesztek. Azt
észre sem vették, hogy igazából szinte kizárólag Tikó és Réka között
folyt a harc. Tikó bosszankodott, amiért hagyta, hogy ez a kis
hisztérika megint belekössön. Azon gondolkodott, miként állhatna
bosszút úgy, hogy lehetőleg mindenki lássa és hallja ki is az igazi
bajkeverő. Akkor hiába nézne azokkal a nagy szemeivel! Több ötlete
támadt, de egyik sem volt elég meggyőző. Annyira elmerült
gondolataiban hogy megszűnt a külvilág számára. Hirtelen hangos
nevetés térítette magához. Arra eszmélt, hogy mindenki rajta nevet.
Legjobban az a kis boszorkány nevetett, aki miatt az egész elkezdődött.
Már csak ez hiányzott bosszút forralt, de visszafelé sült el!
Éva néni is nevetett. – Tikó hol jártál, elmesélnéd nekünk is? – Úgy
érezte mindjárt sírva fakad. Még csak az kéne, hogy dedósnak nézzék!
Sértetten felugrott, és kiviharzott a teremből. – Hagyjátok, hadd
menjen, mindjárt megbékül és visszajön! – hallotta Éva néni hangját
miközben becsukódott mögötte az ajtó. Még mit nem! Azért hogy
megint kinevessék? Soha! De akkor hova menjen? A folyosón nem
sétálhat, a WC-be bújni viszont olyan gyerekes dolog. Az időgép!
Ott áll a bejáratnál. És őrizetlen! Hol lehet Géza bácsi, aki őrzi? Körülnézett,
és meglátta amint egy eltévedt siklómobil utasait igazítja
útba. Itt az alkalom! Most megmutatja! Hazamegy, és visszajön,
magával hoz valami bizonyítékot, hogy tényleg egyedül is haza tud
teleportálni. Vagy inkább hazamegy, játszik egy kicsit, majd viszszamegy
a szünet elejére és nem hagyja, hogy kitörjön a veszekedés.
Sietve beszállt, és beállította az időt és a helyet.
Sikerült! Otthon volt a nappali sarkában álló időgépben. Kilépett, és
indult a szobája felé. Hirtelen megtorpant. Az biztos, hogy otthon
van, de mégis olyan furcsa minden.
– Hol vagyok? –kiáltott fel.
– Talán inkább mikor? Kérdezte valaki vidáman. Kedves idősebb
asszony állt előtte.
– Hol vagyok?
– Itthon!
– Az nem lehet, az én nagymamám egészen máshogy néz ki, és
különben is mindig előre megbeszéljük, mikor jön.
– Miért lennék én a nagymamád? Kacagott a néni.
– Akkor ki vagy? – Tikó végképp összezavarodott.
– Mit keresel itt?
– Régóta itt lakom.
– Az nem lehet, itt én lakom a szüleimmel.
– Mikor? – Kérdezte ismét a néni. Tikó nem értette miért kérdezi
folyton a néni hogy mikor. Furcsa érzése támadt.
– 2096-ban felelte, és mindent megértett. Jó helyre ment, csak
rossz időbe. A néni az arcát fürkészte. – úgy látom érted már!
– Itt és most 2146-ot írunk. Na, tessék! Megint elrontottam!
– Mi lenne, ha egy csésze kakaó mellett elmesélnéd, hogy kerültél
ide, azután segítek visszamenni.
Tikó éhes volt, és a néni olyan kedvesnek tűnt. Talán ő megérti. Elmesélte
a mai eseményeket, és azt is, hogy a kislány folyton boszszantja.
A néni egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, de nem
szólt közbe. Megvárta, amíg minden bánatát elmondja. Amikor a
panaszáradat és a kakaó elfogyott megszólalt.
– Azt tudod-e miért bosszantják egymást folyton a fiúk és a lányok?
Azért mert így ismerik meg egymást anélkül, hogy a többiek kinevetnék
őket. Csak azt piszkálják, akit kedvelnek.
– Na, már csak ez hiányzott! A néni szerint neki tetszik ez a kis boszorkány?
Sőt, Rékának meg ő tetszik? Az nem lehet! Vagy mégis?
– Miért nem mondják meg az igazat? – kérdezte bizonytalanul, de
már tudta a választ.
– Te miért nem mondod meg neki?
– Mert nem érdekel! Bosszantó, szemtelen, és mindenki neki hisz!
Az idős hölgy kacagott. – Biztos úgy van, ha te mondod. Tikó zavarában
gyorsan témát váltott.
– Mióta laksz a mi lakásunkban, és hogy kerültél ide?
– Ha jól számolom harminc éve, mióta férjhez mentem.
– És a férjed hol van? – Lenn a földön. Tudod, gyakran lemegyünk
a barátainkkal horgászni, kirándulni. Ma valahogy úgy éreztem
haza kell ugranom valamiért. Képzeld mi lett volna, ha üres lakást
találsz? Hidd el, semmi sem véletlen!
– Vannak gyerekeid? Kérdezte, mert arra gondolt, ha van gyerek,
akkor vannak játékok is. Kíváncsi volt, milyenek most a játékok.
Talán kölcsönkérne egyet, és otthon megmutatná. Mekkorát néznének
a többiek!
– Egy lányunk van, a Héra bolygón dolgozik, ruhákat tervez gyerekeknek.
Mindig szeretett szépen öltözni és már gyerekkorában eldöntötte,
hogy ha felnő gyerekeknek fog sok szép és kényelmes
holmit készíteni. Akkor már biztos nincsenek itt a játékai!
– A legtöbbet magával vitte, hogy a ruhapróbára váró gyerekek ne
unatkozzanak. Azért néhány itt maradt. Meg szeretnéd nézni őket?
– Nagyon szeretném! De megint csalódott! Babák, és babaruhák!
A néni látva a csalódást megkérdezte.- Mire számítottál? Ez egy
igazi lány szoba! És megint nevetett.
Tikó bátortalanul megkérdezte, -- azért kölcsön kaphatna-e egyet
megmutatni otthon?
– Azt sajnos nem lehet! Képzeld, mi lenne, ha megtudnák otthon,
hogy engedély nélkül ide utaztál. Sajnos ennek a kalandnak titokban
kell maradni! Megszólalt a videofon.
– Gyere gyorsan! Hatalmas pontyot fogtunk! Integetett egy szakállas
bácsi a képernyőn.
– Azonnal ott vagyok! – válaszolt a néni.
– Mennem kell, de előbb téged küldelek vissza.- Beállították együtt
a gépet, és Tikó egy szempillantás múlva ott állt az iskolai időgépben.
Sikerült időben kisurranni. Géza bácsi épp akkor kezdte az el5
tévedt siklómobilt útbaigazítani. Bátortalanul lépett a terembe. Senki
sem nevetett már. Hirtelen magabiztosan felemelte a fejét és azt
mondta:- Bocsánatot kérek, nagyon elgondolkodtam.
– El szeretnéd mesélni? – Inkább nem! – válaszolta, mert igazán
nem tudta mit is mondhatna. Éva néni kedvesen a helyére küldte.
– Igazán nagyszerű dolog, amikor megtanulunk bocsánatot kérni.
Te is bocsáss meg nekünk, amiért kinevettünk! Véletlenül Rékára
nézett. Nem is olyan utálatos! És igazán szépek a szemei! Hol is látott
ilyen mindig vidám szemeket? Vagy inkább mikor?

Nyári eső
Jól esett a reggeli mozgás. Húgom szokás szerint felajánlotta, hogy
hazavisz, de én inkább sétálni akartam. Miközben a stúdió kapuját
zártam két kövér esőcsepp hullott a kezemre. Tesóm felnézett, és
megjegyezte, hogy el fogok ázni. Vállat vontam, és kijelentettem: a
mai nap a legtökéletesebb arra, hogy bőrig ázzak!
Beszállt az autóba, én pedig átmentem az úttesten. Tényleg esni
kezdett. Átnéztem a túloldali buszmegállóba és egy pillanatig tétováztam,
hogy beálljak az utolsó védett helyre, vagy menjek tovább.
De csak egy pillanatnyi megingás volt.
Az eső rákezdte, de nem bántam. Nyár volt, rajtam könnyű géz
jógaruha és egy kevéssé féltett szandál volt. És csak 800 méter az
út hazáig. Lelassítottam, kihúztam magam, és minden lépésemre
külön odafigyelve vonultam a kihalt utcán. Egyre jobban esett.
Nekem is. Élveztem ahogy sűrűn koppannak rajtam a nehéz vízcseppek.
Nevetnem kellett, mert eszembe jutott az első emlékezetes
elázásom.
Apuval voltam otthon, ő kicsit lepihent, én pedig az udvaron játszottam.
Az eresz alatt kimosott kicsi kavicsokat gyűjtögettem egy
edénykébe. Nem is vettem észre mikor kezdett esni, de azt igen
hogy a víz újabb kicsi kavicsokat hozott a felszínre. Senki sem szólt
rám hogy menjek be, ezért nyugodtan játszottam tovább. Minden
rendben van, hiszen ha nem így lenne már rám szólt volna apu,
vagy a házinéni, vagy bármelyik felnőtt, aki észrevesz. Azon kaptam
magam hogy énekelve bíztatom az esőt hogy mosson még ki
nekem kavicsokat. A hajam a szemembe lógott, csöpögött belőle a
víz, a ruhám átázott.
És akkor apu megjelent az ajtóban, becipelt, és gyorsan átöltöztetett.
Azt hiszem leginkább attól félt hogy anyu hazaér és mindketten
kikapunk.
Közben elértem a lakótelep sarkát. Az eső most már ömlött, mintha
zuhany alatt álltam volna. De nem villámlott, és ez a lényeg! Ahogy
emeltem a lábam éreztem a nadrágom súlyát, tetszett ahogy a víz
a szandálom és a talpam közt átzúdul. Máshol bokáig merültem a
3
tócsában. A pékség előtt emberek álltak az eresz alatt és furán néztek
rám. Ettől még inkább előjött a gyermeki énem. Megázok, és
senki sem szólhat rám érte! Ez az igazi szabadság! Nincs figyelmeztetés
hogy meg fogok fázni, tönkre megy a ruhám! Hihetetlen
boldogság töltött el.
És jött egy újabb emlék. Valahol Gyöngyös és egy másik település
közt, a határban vártuk a buszt szüleinkkel, nagymamával és
keresztapával. Reggel elindultunk szegfűgombát szedni. A hatalmas
területen sokan összegyűltünk, és sorban haladva gyűjtögettük
a kis barnás, friss gombákat. Szinte a szemünk előtt bújtak ki
a puha földből. Hihetetlen volt, hogy mire elértük a terület végét és
indultunk vissza, újabb példányok álltak sorban. Persze nem hagyhattuk
ott őket. Tudtuk hogy jönni fog a busz, de nagymamát nem
lehetett siettetni. Boldogan hajlongott, egész megfiatalodott.
Természetesen a busz elment, és eleredt az eső. Nem csak úgy
esett, zuhogott. Keresztapa elővett két esőkabátot, javasolta hogy
gomboljuk egymáshoz őket és álljunk alá mindannyian. Ő pedig
hazabiciklizett hogy meleg teát, levest főzzön. Így is tettünk. Fogtuk
a kabátok szélét hogy ne vigye el a szélvihar. Körben csapkodtak
a villámok, dörgött az ég, a víz felverte a földet fedetlen lábszárunkra.
A reggeli meleg nyomtalanul eltűnt, fáztunk. Félelmetes
volt, de a félelem elvegyült valami nagyszerű, meleg, családias
érzéssel. És azzal hogy büszkén mesélhetjük majd az iskolában
mekkora veszélyben voltunk.
Elértem a házunkat, felcsattogtam a negyedik emeletre. Párom és
a kisebbik lányom várt. A szemükbe nevettem büszkén, boldogan,
mint egy rajtakapott gyerek. Majd elvonultam zuhanyozni, átöltözni
és hajat szárítani. Jól esett a forró tea amit Evelin készített pár szem
keksszel.

 A Válóok

Egy kora nyári délelőtt a konyhában tettem-vettem. A lányok a kisebb gyermekbetegségnek abban a stádiumában voltak, amikor még itthon kell maradni, de már nincs semmi tünet. Vidáman csicseregtek a szobában. Mesét néztek, játszottak. Ebbe a nyugodt, családias hangulatba zavart bele a telefoncsörgés. A vonal túloldalán egy kissé ijedt férfihang szólalt meg. Bemutatkozott, és sietősen belekezdett a mondanivalójába. – Bajkó Katit keresem! – Én vagyok, miben segíthetek? – Abban hogy elárulja ki maga, mert a feleségem szerint a szeretőm! Összepakolta a gyerekeket, lementek a Balatonra, és kijelentette, hogy elválik tőlem! Na, erre nem számítottam! Gondoltam arra, hogy a férjem ismerőse, munkatársa. Vagy ruhát szeretne a gyerekeinek, esetleg felvarratni egy nadrágszárát. De arra hogy egy ismeretlennel kerültem, meg nem engedhető kapcsolatba tudtomon kívül, arra nem. Annyira hihetetlen volt a fenti mondat, hogy felfogni sem sikerült elsőre. – Megismételné, kérem, mit is mondott? Kicsoda ön egyáltalán? És mire alapozza a felesége a vádakat? És hogy kerültem én képbe? – Azt állítja, hogy maga a szeretőm! – De én nem is ismerem önt, a nevét sem hallottam eddig. Ezért szeretném tudni, hogy ki maga! Ismét bemutatkoztam, bár sejtettem, hogy ez nem visz közelebb a megoldáshoz. Pörögtek a gondolatok a fejemben, hogy milyen hihetetlen, és kicsit komikus helyzetbe tudtam belekeveredni. Bár a pasi szemszögéből biztos nem komikus. Hallhatóan pánikban van, tehetetlenül, kiszolgáltatva az asszony haragjának. Vajon a feleség betegesen féltékeny, vagy apa dőlt meg már néhányszor. De mi közöm nekem ehhez? Na, majdcsak kiderül valahogy! – Elmondaná esetleg miből vonta le a felesége ezt a képtelen következtetést? – Talált a gyerek ágyában egy majmocskás cédulát, rajta a név és 3 a két telefonszám. Egyértelműnek tűnt, hogy csak én lehetek a ludas! De akkor sem értem ki maga? – Álljunk csak meg egy pillanatra! Hova jár a gyerek oviba? Most ő lepődött meg alaposan. – Mi köze a gyerekhez és az ovihoz a helyzetnek? – Nagyon egyszerű! Gyerekruha készítő vállalkozásom van. Óvodákba, iskolákba és rendezvényekre szoktunk kitelepülni. Többek közt ott is megjelenünk, havonta ahova a csemetéje jár. A párom szokott menni. Ha valaki olyat kér, ami nincs készleten és épp elfogyott, a névjegyem akkor a lányunktól kapott csimpánzos notesz, amelyből tép ki egy lapot és arra írja az elérhetőségeimet. Valószínűleg egy ilyen cédula került a gyerkőc kezébe. Megtetszett neki a kismajom és eltette. – Ennyi lenne a történet? Ezért kerültem ekkora bajba? – Úgy tűnik! – De megnyugodtam! Vagy mégsem? Annyira hihetetlen a történet! – Nem hihetetlen, csak egy apró tévedés. – Most már csak abban segítsen, hogy mit csináljak! – Mi lesz, ha felhívom az asszonyt? Elhiszi, vagy még nagyobb baj lesz, amiért felhívtam magát? – Természetesen hívja fel mielőbb, és tisztázza magát! Ennél nagyobb bajba már nem kerülhet! Ráadásul ennyire ártatlanul!