Beköszöntő
2021. JANUÁR
"Én odaadom nektek a lelkem.
Mégsincs ember, ki belelátna...”
BEKÖSZÖNTŐ
Nagy meghatódottságot éreztünk, mikor megtudtuk, hogy Édesanyánk neve fémjelezné azt az irodalmi kört, amely most megalakul.
Temesi Évának mi gyermekei vagyunk és őt elsősorban erről az oldaláról ismerjük, de nyomon követtük irodalmi munkásságát is. Viszonyunk hozzá így más, teljesebb. Anyu életének csodálatos szakasza az, mikor ideje, figyelme lett arra, hogy költőként kibontakozzon, bíztatásunkkal. Mit is jelentett ez a kibontakozás? Bátorságot, szenvedélyt, költői kiteljesedést, barátságokat. Tagja volt itt egy közösségnek, mely megbecsülte, szerette és munkásságát támogatta, s ahol ő is tudott másoknak segíteni.
Megtisztelve járulunk hozzá ahhoz, hogy Édesanyánk nevét viselje ez az irodalmi kör, melynek életében mi is igyekszünk részt venni.
Metzger Balázs és Metzger Zsuzsanna
Temesi Éva
Remény
Most előveszem minden hitemet,
minden rítust, mely azzal hiteget:
odaát mégis van folytatás,
ha nem is ilyen, valami más.
Hogy Te ott vagy, onnan figyelsz, nézel
és velem maradsz, és még nem mész el,
és átölelsz, ha érted sírok...
UGYE ÜRESEK, ÜRESEK A SÍROK?!!
Ha a túlvilág nem ócska szólam...
Ha rád gondolok egész valómmal,
onnan túlról nyugalom árad.
Érzem, hogy egyszer megtalállak
Sors
Ember születik,
hogy nyomot hagyjon az időben,
s beteljesedjék a feladat…
De mi van akkor,
ha a küldetés
a buktatókon mégis elakad?...
Ha túl gyenge az Én-tudat?...
Nincs mindent elsöprő akarat…
Akkor mi maradt?
Cél
Valamiért megszülettünk e világra
tervvel, kóddal, feladattal ellátva.
Ami tudattal vagy tudat alatt,
végig hajt, üldöz: ez a feladat.
Fel kell vállalni, vagy futhatunk gyáván.
Célt fel nem ismerve kóválygunk kábán,
s nem tudjuk, mért nem jó az egész élet.
Nem így tervezték, terveztük az egészet.
Fel kell vállalni, jobb későn, mint soha,
mert elfut nélkülünk a vágy villamosa.
S üres kezünkbe nem lesz homokvár se,
az életünk értelmetlen pereg le.
Mert az utunkban akadályok álltak,
meghátrálva nem kellünk e világnak.
Menekülés
Menekültje vagyok
ennek a világnak.
Elbújok a fénytől,
ölelnek az árnyak.
Valamitől futok,
jaj, utol ne érjen,
hogy ki az, vagy mi az,
én már nem emlékszem.
Elbújtam e létben,
otthonban, családban,
egyszerű középszer
óvó takarásban.
Nem tűnök ki soha,
elveszek egészen
ebben a nyugalmas
meleg szürkeségben.
Ami benn megszólal,
elhallgatom mélyen,
mindörökre titok!
Elrejtem… Vagy mégsem??
Akrosztichon
Teremteni
Embert
Mint
Egyszer
Sóhajtotta
Isten
Érdemes?
Vagy és
Akarom-e?
Szabad akarat
Mit kellett volna másképp csinálnom,
hogy a világ fejre ne álljon?
Mit nem tettem, én morzsa, végképp,
hogy nem lett emberibb a lépték?
Hogy a világ részekre hullott,
mit tettünk, jaj, hogy erre volt ok?
Mért hibáztunk mi mindahányan
ebben a földi pokol-bugyrában?
Mért nem sikerül soha semmi?
Mért nem tudunk előbbre menni?
Mért ragadunk folyton a sárba?
Mért megy minden jószándék kárba?
Mi az, ami mindig meggátol?
Miért nem megy minden magától?
Mért nem hajlunk jobban a jóra?
Tán ez a világ élhetőbb volna,
ha nem ártanánk egymásnak folyton,
ha nem táncolnánk élőn, holton,
ha volna bennünk szeretet, részvét,
ha mindenki vinné más keresztjét.
Hiszen van oly sok szebbnél szebb eszme,
Mért van, hogy nem kell nekünk egy se?
Isten, ha vagy, hát ezt akartad?
Ezt szántad szabad akaratnak?
Ha mindent tudsz, hát ezt is tudtad,
ember a lejtőn hova juthat.
Ilyen lelket leheltél bele,
és most nézd, mire jutunk vele!!
Már a Föld is undorral táncol,
előbb-utóbb leráz magáról.
Az nem lehet...
Az nem lehet, hogy nem szeretsz,
amikor lágyan átölelsz.
Nem lehet, hogy félreértem,
szerelmed csak bebeszélem.
Az nem lehet, az nem lehet,
megtévesztett a képzelet.
Az éj-fekete gyanú-árny,
mindent beborít már puhán.
De szabadulni akarok,
mert megfojt ez a vasmarok.
És nem hiszem! Nem hihetem.
Megőrzöm a szép, szent hitem:
kettőnk közé nem léphet más.
Nem. Csókodban nincs árulás.
És szégyellem, jaj szégyellem,
hogy megérintett a félelem.
De:
Szakadék fölött, szédülve, félve,
kapaszkodva a reménybe,
keskeny pallón, lengve és inogva
átmegyek a túlsó partra.
Szerelmünket védve, óvva, mentve,
átviszem a tenyerembe’.
Kíváncsiság
Ha eljön az Idő, én csak várok:
hogy mi lesz, amire rátalálok?
Túl a tudaton, a tudományon…
Semmi? Vagy a nagy emberi álom?
Mikor feltűnik előttünk a fény,
a túlélésre van-e még remény?
Nem a testben, nem a jó-rossz létben,
alaktalanul ebben a fényben.
Mi van odaát, ha van odaát?
Lesz-e Énem, elkülönült, saját?
Vagy szétfoszlok hullámban, rezgésben,
s a halállal semmivé lesz lényem.
Ami Én vagyok kis vagy nagybetűvel,
az Élet színpadán csak villanásra tűnt fel?
Megtarthatok-e vajon odaát
valami kis saját szubsztanciát?
Fecske
Fecske szeretnék lenni, fecske.
Bukfenceznék örömrepesve.
Vagyok az éjek denevére,
suhanok lágyan a sötétbe’.
Nincsen szemem a fényben, hogy lássak,
radarja van csak a suhanásnak.
Megrebbenek a puha neszekre,
s szeretnék lenni fényben fürdő fecske.
Keresek
Én úgy maradok emléketekben,
hogy valamit mindig keresek.
Egy lerakott kulcs vagy óra,
újság, ceruza, egyebek.
Pedig csak Téged kereslek,
s munkával fedem bánatom.
Egyedül vagyok végtelen térben,
elveszett, rémült, árva atom.
Menekülés
Menekültje vagyok
ennek a világnak.
Elbújok a fénytől,
ölelnek az árnyak.
Valamitől futok,
jaj, utol ne érjen,
hogy ki az, vagy mi az,
én már nem emlékszem.
Elbújtam e létben,
otthonban, családban,
egyszerű középszer
óvó takarásban.
Nem tűnök ki soha,
elveszek egészen
ebben a nyugalmas
meleg szürkeségben.
Ami benn megszólal,
elhallgatom mélyen,
mindörökre titok!
Elrejtem… Vagy mégsem??
ŐSZ
Itt van az ősz, itt van újra” –
falevelet hűs szél fújja,
télre váró csupasz ágak
felkészülten télre várnak.
„Itt van az ősz, itt van újra” –
vándormadár most kél útra,
búcsúzik a régi fától,
nehéz út lesz, nagyon bátor.
„Itt van az ősz, itt van újra” –
elmerülök a régmúltba.
Az az ősz ha visszatérne,
nem várnék többet a télre.
„Itt van az ősz, itt van újra” –
az a régi szívem nyomja,
az az arany, az a régi,
amikor volt mit remélni.
„Itt van az ősz, itt van újra” –
árva szívem már nem tudja,
hogy örüljön, ha lombok
hullnak, csak sírjaim domborulnak.
