Habos László
HABOS LÁSZLÓ
Elfordultam…
Elfordultam
keskeny útról még keskenyebbre,
Ki járt itt előttem? – nem tudom…
Szúrnak tüskék s védenek tövisek,
átragyog a Nap az alkonyon.
Nincs időm megpihenni, visszanézni.
Elhagyom kinőtt bábruhám,
élelem nélkül tudok felröppenni,
szárnyalni, ez nem pillelét, ez vallomás!
Jelet karcoljon
Megbeszéltük hogy eljössz,
vártam a nagy találkozást,
ezerszer elképzeltelek téged,
s fájt mindig meglátnom fehérséged.
Elérkezett az idő, s hallottam lépted,
de nem kopogtál,
pedig ajtóm azon az éjen nyitva állt.
Fájt a magány,
de nem gyújtottam gyertyalángot,
és levertem a falról tükröt, keresztet.
Nagyon akartam,
hogy zárkacsendem fájdalmasan felkiáltson,
s jelet karcoljon arcomra simogatásod.
Még találkozunk…
Találkoztunk. Egy ételosztáson.
Egy tüntetésen. Néztél. Néztelek.
Elrohantál. Hova menekülsz?
Nekem nincs hova. Maradok.
Várok. Várlak. Még találkozunk.
Átgázoltak rajtam vastalpú bakancsok.
Közönyös szemtanú az idő. Megbámulnak.
Voltam és vagyok. Úton és útban.
Eső esik. Betakarnak. Bólogatok.
Pénz csörren. Mit jelent elfordulni?
Utcazajba menekül konok magány.
Harangoznak. Emlékszem ünnepekre.
Terített asztalra, gyertyalángnak táncára.
Egy megbilincselt tanár tekintetére.
Szeretnék hófehér ruhában tükörbe nézni.
Neon vörös árny nesze tör kapualj csendet.
Szétgurult könyörület után kapkodok.
Elment az utolsó villamos. A seb nem gyógyul.
Honnan menekülsz? Ugye találkozunk.
Egy lángoló csipkebokornál. Egy Golgotán.
Köszönöm, hogy lefestetted
Fekete pacák, fehér foltok,
s mit lát belőle a némán szemlélő,
és mit a látó?
Lassan tisztuló kompozíción,
ajtó nyílott feszített vásznon,
új utat mutat új világba
fekete fehér lábnyom.
Égnek, fénynek…
Arcodon arcom vonásai
tükörképe égnek, fénynek,
formázottan durva
művészi alkotása
valami mély szenvedélynek.
Szemek csillogók, szépek,
túllátnak minden ősi képen,
időt törnek ifjú álmok,
vad ösztönök utolérnek,
jussot kérnek,
s szétbontják a végtelenbe
rejtett sosem látott színeket,
és valami mély szenvedéllyel
újrafestik lehunyt szemmel
vakon, Teremtőnek rideg álmát,
arcom megszépült vonásait,
szabadságunknak határait,
bűnbeesések látomását,
rejtelmeit ősi képeknek,
azúrkékjét félénk mennynek,
feketeségét torz halálnak,
útjait zord tévelygésnek,
s ragyogását égnek, fénynek.
Arcodon arcom vonásai
tükörképe égnek, fénynek,
formázottan durva
művészi alkotása
valami mély szenvedélynek.
Szemek csillogók, szépek,
túllátnak minden ősi képen,
időt törnek ifjú álmok,
vad ösztönök utolérnek,
jussot kérnek,
s szétbontják a végtelenbe
rejtett sosem látott színeket,
és valami mély szenvedéllyel
újrafestik lehunyt szemmel
vakon, Teremtőnek rideg álmát,
arcom megszépült vonásait,
szabadságunknak határait,
bűnbeesések látomását,
rejtelmeit ősi képeknek,
azúrkékjét félénk mennynek,
feketeségét torz halálnak,
útjait zord tévelygésnek,
s ragyogását égnek, fénynek.
Hányszor…
Hányszor néztem, ó, hányszor
fájdalmad, mely vérszínre festette
szemed, a mindig kéklő mennyet.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tükörképem kérdőn, hol van fénye
a Teremtő tekintetének.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tehetetlenségem, törve láncaim
a szent ígéreteknek szavain.
Hányszor nézem még, ó, hányszor
könnyezve fájdalmad, vadul tükörképem,
s megalázottan tehetetlenségem.
Hányszor néztem, ó, hányszor
fájdalmad, mely vérszínre festette
szemed, a mindig kéklő mennyet.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tükörképem kérdőn, hol van fénye
a Teremtő tekintetének.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tehetetlenségem, törve láncaim
a szent ígéreteknek szavain.
Hányszor nézem még, ó, hányszor
könnyezve fájdalmad, vadul tükörképem,
s megalázottan tehetetlenségem.
Vízben a világ
Mosdótálban forrásvíz,
színtelen vízében a világ
önnön börtönében remeg,
és felkorbácsolt hullámai beszennyeznek
minden tudást, vágyat, akaratot,
ki érti meg a partra vetett gondolatot?
A halálra szánt levette saruját,
fáradt lépte megpihen,
ránehezül a remegő világra,
s hullámokat tördelő lábát
egy bűnös nő mossa tisztára.
Mosdótálban forrásvíz,
színtelen vízében a világ
önnön börtönében remeg,
és felkorbácsolt hullámai beszennyeznek
minden tudást, vágyat, akaratot,
ki érti meg a partra vetett gondolatot?
A halálra szánt levette saruját,
fáradt lépte megpihen,
ránehezül a remegő világra,
s hullámokat tördelő lábát
egy bűnös nő mossa tisztára.
Csendes utazásban
Túl a szívverésen csendes utazásban
fénnyel ölelt érkezésben
keresem
keresem magam a mindenségben
kosárba szedett emlékek
peregnek le némafilmen
nézem
nézem lassan ébredő emberségem
mezítlábas napsütéses nyárban
végtelen réten virágok rejtekében
fekete-fehér kacagással
megérkezem a régi házba
és átölelem öreg körtefánkat
ígéretre éhesen mákos kabátban
könyvtárszoba rejtekében
fekete-fehér kiállással
zárka-fényes vacsorákkal
ezer napra mért tartozással
keresve kutatva fényt találva
végtelen tér véges rejtekében
fekete-fehér önátadással
sebeimet felkínálva
elmerülni fény titkába
túl a szenvedésen csendes utazásban
fénnyel ölelt számvetésen
keresem
keresem utam a mindenségben
Régóta hajnalodik
Mint felröppent pillangó, oly könnyedén,
s védtelenül járod be bensőm.
Szegényes mégis királyi ez utazás,
titkaim nem maradnak rejtve.
Hosszú volt az éj, s régóta hajnalodik,
de nem ér el Napod.
Tehetetlenségbe fullad akaratom.
Szolgaságom szent szabadság,
faltól falig ér,
s a vakító csillagábrák kinevetnek.
Tékozló magányban
a hazavezető útra léptem.
Könnyel s verejtékkel töltök kelyhet,
s ha megérkezem, megköszönöm kegyelmed.
Néma fohász
Asztalon megsárgult terítő,
rajta pohár víz, a bort tegnap megittam,
temetőből hazatérve
a mára gondolni nem akarva.
Az üres borosüveg mellett a kopott Biblia
becsukva, mögötte rideg gyertyacsonk,
gyufa nincsen, sem utolsó vacsora.
A maradék száraz kenyeret a kutya rágja.
Mit tehetnék az áldozati tálba?
Éjből lopott idő-szeletet,
belső csendet, sápadt holdfényt, néma fohászt,
s a haldokló diófa ágából faragott keresztet,
ha marad erőm,
hogy remegő kezemből elengedjem.
Hányszor…
Hányszor néztem, ó, hányszor
fájdalmad, mely vérszínre festette
szemed, a mindig kéklő mennyet.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tükörképem kérdőn, hol van fénye
a Teremtő tekintetének.
Hányszor néztem, ó, hányszor
tehetetlenségem, törve láncaim
a szent ígéreteknek szavain.
Hányszor nézem még, ó, hányszor
könnyezve fájdalmad, vadul tükörképem,
s megalázottan tehetetlenségem.
Nagypénteken
Kapualj otthonra zuhan a megváltás ünnepe,
s ránehezül a feslett paplannal takart csendre.
Mialatt tágul belső pupilla, börtönéből szabadult lélek
ölelni vágy világot, az ezerszer megvetett végtelent,
és észrevétlen megtörni Krisztus magányát a kereszten.
Árva éjszakán
Megtelni Isten-szeretettel
Be jó lenne árva éjszakán.
Látni láthatatlant, óriást,
Izgatott gyermektekintettel.
Dúdolva dalos szent mondókát,
Ölelni, ahogy édesanyát
Mennydörgős tavaszi éjszakán,
S gyertyafénynél lelni új csodát.
Amíg tart az éj könnyes csendje,
Elhinni ígéretek szavát.
Be jó lenne árva éjszakán
Megtelni Isten-szeretettel.
Válasz Jutkának
Nevetek, persze hogy nevetek,
tudva, hogy a düh kegyetlen
nyelve ma rajtam, s holnap rajtad,
de tudd, súlytalanok az üres szavak,
és nem sebezhet kígyó jellem mérge,
a kiáltón a bűn, s a kiérdemelt szégyen.
Új asztalon új könyv, sok üres oldallal,
menjünk bátran, hátra se nézve,
és írjuk tele súlyos, és szép szavakkal.
Üres utcákon, zsúfolt tereken…
Üres utcákon, zsúfolt tereken
Valaki jön, valaki megy.
Kell, hogy meglásd
A virradattal érkező ember
Kosarában az észlelésre kínált percet,
És a lábnyomában sarjadó búzaszemet.
Üres utcákon, zsúfolt tereken
Valaki jön, valaki megy.
Kell, hogy meghalld
A harangszóra érkezett ember
Botjának koppanásai közt a csendet,
És a sóhajába rejtett szent üzenetet.
Üres utcákon, zsúfolt tereken
Valaki jön, valaki megy.
Kell, hogy észrevedd
Alkonyon hegyre kaptató ember
Görnyedt hátán a bűnnel terhelt keresztet,
És tekintetében a neked szánt kegyelmet!
Megállni…
Megállni, mert mindenki rohan.
Térdre rogyni és imádkozni,
De félek, nem tudom ma hogyan,
És kihez kellene szépen szólni.
Golgota kereszten ki voltál
Üdvözülhetsz-e még mennyekben,
Ha repedezik márványoltár,
És sárba hull hűtlen szeretet.
Megállni, mert mindenki rohan.
És hallgatni, hogyan ütközik
A fel és a leszálló sóhaj.
Jön egy vándor
jön egy vándor
fehér szamárháton
déli fényben
pálmaágak lengedeznek
kósza szélben
nap-melegben
búzát kaszáló fegyencek
integetnek
várnak új Messiásra
szabad leheletre
Gyermeki hittel
Emlékszem gyermek voltam,
talán még ártatlan, talán csak jó,
persze a Bezzegnél sosem jobb,
és nem olyan rossz,
ha minden rossznál akad rosszabb,
de Sátánt rám nem kiáltoztak,
mégis sorba álltam és gyóntam
gyermeki hittel,
s emlékszem imádkoztam,
talán kértem, talán csak féltem,
de biztosan reméltem,
hogy a Van valahogy bennem lesz,
ha lenyelem szent áhítattal,
s felnéztem a festett mennyezetre
Istennek keresztre szegezett fiára,
aki érettem szenvedett, s ez fájt,
mert azt tanították, és én nagyon akartam,
hogy a világnak Ura, az egyetlen,
bennem valami parányi örömöt leljen,
hát megettem a kovásztalan kenyeret.
Pirkadat van
Pirkadat van,
Szemem nyitom félszegen.
Merre vigyen ma utam?
A felkelő Naptól kérdezem.
Alkonyatra hova érjek,
S a megérkezéstől mit remélhetek –
Tüzet, fényt, tágra nyílt tekintetet,
Foltozott hitet vagy szégyent?
Az idő múlik, nehezednek a léptek.
Magasan madarak szállnak.
Bár volnának nekem is szárnyaim!
Némán csonkolom vágyaim,
Mi könnyű, szálljon messze
Az arcomat formáló áldott széllel.
Holdfényragyogásban
Tékozló vagy
Messzeségből koppan
Nehéz lépted
Fénnyel övezett
Szürkülő sötétséged
Közeleg
Kitárt kapuban
Könnyes tekintetek
Találkozása
Térdre rogyott szégyen
S lehajló büszkeség
Holdfényragyogásban
Színes térképen
Ártatlanságát jövő nemzedéknek
védik ősi újjászületések,
foltozva folyton táguló világot,
tördelve, szabályt szegve
megszilárdult, konok tudatlanságot.
Talán a forrásvíz nem volt tiszta,
vak mélységben a szándék titka,
arany lángban lüktető fény-szégyen,
s járatlan görbe utak
a szent álomban festett színes térképen.
„Honnan – hova?” – tör fel örök kérdés,
s ki formálhat vadat, torzót széppé,
ha nincs elmúló s születendő pillanat,
csupán a szabad akarat építi fel,
s rombolja le a metamorf falakat?
Vihar tombolt
Hajnalodott szürke ünnepnapon
odakint heves vihar tombolt
cikáztak vakító bíborfények
s gyermeklelkű angyalom
a pokolba rángatott
s mi hangtalan zuhantunk
véres összekapaszkodásunk
metamorf fátyolkönnyű látszat
és napfoltos arcunkon
mennyei tűzben kovácsolt álarc
hagyott nyomot szürke ünnepnapon
idebent s beljebb vihar tombolt
Úton vagyok
Keresd a fényt
homlokráncaim mélyén,
s a napfolttá fakult pírt
arcodról mintázott orcámon.
Keresd vágyaim hevét,
értetlenségem tekintetét
szememnek kékjén,
s hallgasd
sóhajjá nehezült szavaim
moraját, csobbanását,
s türelmetlenségem néma kiáltását.
De ne ítélj!
Bűnre, bűnnel nem feleltem,
ha csillagporba rajzolt nevem
el is feledted.
Úton vagyok, s eljutok
a vérző horizonton túlra,
hol véget ér minden út,
s minden céltalan keresés.
Egy kicsit megpihenek,
és visszatérek eléd.
Krisztuskép előtt
Tekintetem időtlen tekintetre tapad.
Megbújik csend és tékozló pillanat szakad.
Darabjaiban elmúlt idők foszlányai.
Csendet törve melyikünk akar megszólalni?
Néma mozdulatlanságban örökmécs figyel.
E dohos falak közt ki kegyelmez meg kinek?
Talán Te leszel, aki a kereszten marad,
És én nyitok ajtót feltámadt öntudattal.
ÉJFÉLI IMA
Az elfogyó hold tört fénye
nem jut át az ablakon,
karcolt asztallapra nehezült
gyertyatartó magányra
zuhan komor éjnek sötétsége.
Gyenge sóhajomra, régen
sarokba hajított vágy neszez.
Fáradt vagyok,
erőtlen a belső csendre,
megszokás bilincsével
remegő kezemen
vetek emlékkeresztet,
s mindent, mit hajnaltól
meg- és nem tettem,
miként vak koldus nehéz zsebéből
a könyörület kincseit,
bűnbánó tekintettel,
viaszterhe alatt roskadozó
gyertyatartó mellé teszem,
s elmerülök a csendben,
megvárva az új hajnal érkezését.
Ne szólj!
Ne szólj!
Minden szó, mi ajkadról száll
bármily érzéki is megszólító vád,
s ma nem akarok szégyenkezni,
csupán megpihenni, hangtalan lélegezni,
mint szerelmes szerelmének ölén.
Hát letérdelek, hogy hajolj le fölém.
És beteljesedett
„Ha megütik arcod jobb felét,
fordítsd oda a balt is.”
(Máté evangéliuma 5,39)
tudod mindig van ok
utána fáj és sajog
mégis odatartom
pedig én vagyok az erősebb
várok némán várom
fájni fog s feldagad majd
lendül a kéz magasra
és beteljesedett
tényleg én vagyok az erősebb
Egyszer majd…
Egyszer majd eloldozol
Bilincsem sötét mélybe hull
Fémes csörrenésben
Fáradt sóhaj szabadul
Lenn és fenn
Egyszer majd feloldozol
Mélység ölelésben
Fénybe olvad minden emlék
Atomjaira hullnak a miértek
Fenn és lenn
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Ki az a bolond aki ilyen szép és mély vereseket írna másnak, más helyett. Felejtsd, el az idétlen
Százhalombatta
(Vincze Jutka, 2021.06.24 21:01)