Temesi Éva Irodalmi Kör

KREISCHER  NELLY

Újévi merengés

2020 év vége közeleg,

ó év percei gyorsan peregnek.

Már egymást fedik az álmos mutatók,

az utolsó kattanás éjfélt jelez.

Mintha pillanatig állna az idő

. A második évezredből véget ért

egy baljós, fájdalom teli évtized.

2021 megérkezett.!

Egyedül vagyok. TV fénye villog.

Valahol halkan megkondult egy harang.

Szomszédból petárda pukkanás hallik,

ablakból nézek szét, honnan jött a hang?

A táj sziporkázó-fehér. Itt a tél!

Olyan mintha hó borítana mindent,

Önfeledten gyönyörködöm a kertben.

Csillagos égen a telehold nevet,

megtréfálva az embereket,

havasnak láttat zúzmarás fákat,

deres háztetőket.

Szemem csal, képzeletem játszik velem.

Kezemben most nincs pezsgővel telt pohár,

nem táncolnak a pajkos buborékok,

Csészémből meleg tea gőze száll,

s gondolaim párába burkolózva

rögtön megsemmisülnek

, míg múlt év árnyai kísértenek.

 Telefon csörgés zavarja a csendet,

családom kíván boldog újesztendőt,

jó egészséget, vírusmentes létet.

Könnyekkel küzdve hallgatom őket

s felvillannak a valóságból képek.

Bolygónkon millió halotti lepel,

félelemtől remegő emberek,

s milliárdnyi maszkos arc látványa

keseríti az újévi örömünnepet.

Figyelmeztetés ez nekünk emberek:

A világjárvány pusztítása üzenet.

Mert Földanyánk már nagyon beteg.

A huszonnegyedik óra elérkezett!

Temesi Évának

Elmentél.

Tárt kapun át más dimenzióba tértél.

Talán már megtaláltad elveszett részedet,

a férfit, kivel újra egész lett lényeged.

Te már tudod, mi van a kapun túl odaát.

Tudod már, milyen az a másik világ.

Adnál jelt, mesélnél, mondanád:

gyerekek, unokák, barátok, emberek,

földi létetekben máshogy mit tegyetek!

Mondanád, de nem jön át hang, érzés, gondolat.

Segítség nélkül járjuk jól-rosszul utunkat.

Tévhitek közt botorkálunk,

örök életet remélünk, várunk

a kapuhoz kíváncsin közeledünk,

Örömteli vagy átkos lesz-e ottani helyünk

Első hóvirág

Hó-paplan alól kikandikált
az első, kíváncsi hóvirág,
s lelkemben máris tavaszi zsongás!
Lecsukom szemem. Füstszín égen
fénysugár táncikál bárányfellegen,
bogár döngicsél, madár csicsereg,
vegyes virágillat leng körül.
Köröttem minden velem örül,
mintha már tavasz lenne.

A lélek tükre

Az alkotó, mikor teremtés közben
kicsit megpihent, játszadozott.
Csodás Mandalákat készített.
Mozaikokba rejtette a kész egészet…
Kombinált, variált színeket,
s mint a leges-legszebb mandalát,
megalkotta a két emberi szemet!
a részekbe rejtett lényeget
Így lett a szem, a lélek tükre.
Hozzáértő olvasni tud belőle.

Útközben

Örökké útközben vagyunk.
Starttól a célig mindig, újra
útközben vagyunk, megújulva.
Tőlem hozzád, tőled tovább
szerelemtől szerelemig.
Születéstől a halálig,
hol földi utunk véget ér.
De véget ér-e akkor vajon?
Vagy ott is csak útközben vagyunk?
Új dimenzióban, más alakban,
más téridőben folytatjuk utunk?
Örök körforgásban hova jutunk?
Célt érni vajon hol mikor, fogunk?

Tavasz a télben

A márciusi hóvihar elült és hirtelen,
fénysugár tört át a szürke égen.
Melegét arcomra csókolgatta,
s hunyt szemhéjam alatt, tarka réten
vidám táncot jártak a sugarak.
A levegő vibrálva remegett.
Éreztem a közelgő tavaszt,
ahogy a szerelmet egy ölelésben.

Tavaszi zsongás

Földpaplan alól kikandikált
az első kíváncsi hóvirág.
Intett felém!
Becsuktam szemem, s a füstszín égen,
fénysugár táncikált bárányfellegen.
Madár csicsergett, bogárka döngicsélt,
vegyes virágillat lengett körül,
minden a közelgő tavasznak örült.

Tavasz a télben

A márciusi hóvihar elült és hirtelen,
fénysugár tört át a szürke égen.
Melegét arcomra csókolgatta,
s hunyt szemhéjam alatt, tarka réten
vidám táncot jártak a sugarak.
A levegő vibrálva remegett.
Éreztem a közelgő tavaszt,
ahogy a szerelmet egy ölelésben.
 

Félig tele, vagy félig üres ?!

(Nagyszalóki András festményéhez)

Nekem félig üres az a pohár
ami Neked félig tele.
Nálam a hiányzó rész a domináns,
nálad a meglévőnek van hitele.

Nálam az üresség bír jelentősséggel.
Nálad, ami benne van, az lényeges.
Én a hiányzót (tűnt vagy nem lett) sajnálom.
Te örülsz annak, ami van, s elég is neked.

Engem a hiányzó rész foglalkoztat.
Téged kielégít a létező.
Engem a nemlét gondolkodtat,
Neked itt maradásodhoz kell az erő.

Nálad a pohár félig tele,
nálam ugyanez félig üres.
Te kitöltötted a hiányzó részt,
én nem tudtam tenni ugyanezt.

A TORONYSZOBA TITKA
(balladás eset)

Hegyorom zöldellő fenyői között
pirosló folt egy háztető.
Torony szobájában az elvarázsolt herceg
éveit alussza, s körötte álomképek serege nő.
Fogva tartója nem a toronyszoba, hanem önmaga.
Ébredését az idő már meghozta,
de ő nem akar visszatérni, előre nézni.
múlt emlékeibe kövült, nem akarja a jelent élni.
Számára már nem létezik jövő.
Az álmok feloldják,
színes foltokká lesz, amikből életre kelnek
fák virágok, mező, ég, csillagok,
elfoglalják helyüket a szoba falain,
más, új életet élve ott.

Háztetőre telepszik a kíváncsi telehold.
Sugarak pásztáznak toronyszoba ablakán.
Az elvarázsolt herceg távoli sarokban szundikál.
Nem érzékeli a múló időt.
Szakállába fehérlő szálak telepedtek,
ölében kiskutyája nagyra nőtt.
A mennyezetből csillagos ég lett,
szoba padlóból virágos mező.
Egyik sarokban fatörzs, borostyán kúszik rajta,
a fából kap éltető erőt, így élnek összefonódva.
Az állólámpa lombos fává terebélyesedő.
Árnyékában kisfiú kucorog, ébredez.
Szemét dörzsöli, körbenéz félve,
kis csiga kúszik felé, pillangó száll eléje,
nyúlna érte, venné kezébe.

Távoli falon elmosódott hegycsúcsok tűnnek elő.
Színes foltok virágokat formálnak,
őszi avart, hófedte erdőket.
Gyönyörködik a holdsugár
s beissza e sok szépséget.
Idilli képek!
Valóság, álom, vízió?
Földi lét, vagy más dimenzió?
Minden összefolyik, minden összefügg.

Toronyszoba ablakpárkányra csapzott, fáradt,
tört szárnyú madár érkezik megpihenni.
Ismerős e hely neki.
Csőre erőtlenül érinti az üveget, halkan kopog,
korty vízre vár, szeretne enni,
de nincs, aki nyitná az ablakot.

Nézi a festett kisfiút s tűnik a kép, látomás pereg,
mintha mozdult volna a takaró.
A fa alatt már nem kisgyerek szendereg,
ősz férfi riad, ébred, tűnik elő,
kinek érzékeny lelkét az élet gyötörte meg,
Ezért zárta magát biztos magányba.
s engedte, fogyjon az életerő.
Felriad.
Indulna nyitni az ablakot.
Fáj a mozgás, bizonytalanul botladoz.
Mikorra fordítja ablaka zárját,
a madár már aléltan hullt alá.
Szél erősíti fájdalmas csipogását.
Toronyszoba őszült foglya
lakatra zárt ajtaját gyorsan nyitja,
siet, mezítelen talpát fenyőtű hasítja.
Keresi, hiszi, még megmenthető a madara.

Hajnal dereng, piroslik az ég alja,
fénylő sugarakkal kel fel a Nap.
Tört a varázslat!
Átalakultak a szobafalak,
sok vesztett év álom-emlék maradt.

A tört szárnyú madarat sokáig ápolta,
nemlét mezsgyéjéről végül visszahozta.
Etette, itatta jó gazda módjára.
Kalitkába zárva élt vele szobájában,
de a madár sorvadt szeretethiányban.
Egyszer aztán, a ketrec ajtót kinyitotta.
Engedte, repüljön el a szabadba,
Ám a madár nem szállt el semerre se,
a messzeséget fájdalmas szívvel figyelte.
Nem használta ki a kapott lehetőséget.
Teste, lelke fájdalomtól nehéz lett
simogatásra várt, érezhető szeretetre,
csakhogy a herceg ezt nem vette észre.
Egyszer, mikor éppen kutyáját simogatta,
a madár fájó csipogással repdesett.
Hogy a törékeny jószág mit akarhat,
a herceg csak ekkor értette meg.
Dermedt lelkében valami pattant.
Kezébe vette a kis madarat.
Érezte szívének gyorsult dobbanását,
álomba simogatta, ölében maradt.

Tárt ablakon betért az első fénysugár.
A madár rebbent felszállt, körözött,
és hírtelen, a nyitott ablakon át, magasan
a fény felé repülve, eltűnt a felhők mögött.

Ébredt a herceg. Kalitka, ablak tárva.
Mellkasán egy árva kis kék tollpihe…
Szívében egy új hiányérzet fájdalma.
Megmentett madarát valaha még látja-e?

Olykor, ha herceg a tükörbe nézett
szívszorító látvány lepte meg. .
Arcán fájdalom árkok, s fehérlő szakáll.
Szemében szomorúság, a régi tűz helyett.
Megöregedett.
A nappalok munkával telve araszoltak.
Álmatlan éjszakák múlt emlékeit hozták,
fájdalmat okoztak. Alkotásra bírták.
Ilyenkor ecsetet fogott, vagy ceruzát,
rajzolt, festett, színes foltokká oldva,
vagy pontokba tömörítve önmagát.
Lelke így lelte meg nyugalmát…

19

Banán
(mindennapi miértek)

A Nagy csarnok egyik zöldségesénél állok, hosszú sor végén. Az
előttem lévő nő – kis jóindulattal hölgynek is lehetne titulálni – kilép
a sorból és a banánnal megpakolt pultrészhez megy komótosan
válogat a banán füzérek között, szakértelemmel forgatja, nézegeti,
végül egy jó nagy füzért választva, két kézben mintegy ölben fogva
lassan indul a hosszan álló sor végére, elém. Figyelem őt. Bal karján
mély, nyitott táska lóg. Jobb kezével ügyesen lecsavar egy banánt
a füzér aljáról, ami a tátott szájú táskába csusszan.
Gyakorlott mozdulattal csukja össze a táskát, mintha most venné
észre, hogy nyitva van. Oly szakszerűen teszi, valószínű nem először
már, hogy szinte csodálom. Arca rezzenéstelen, elgondolkodó,
szeme távolba néző. Beáll helyére, elém, aztán mintha meggondolta
volna magát fordul, a sor elejére, a banános részhez lépked,
visszateszi a fűzért (már egy darabbal kevesebb!) irányt vált és
lassan elmegy.
A hosszú sorban állók közül többen is láttuk, senki sem szólt, én
sem tettem. Apatikusan, szemlesütve, szinte szégyenkezve, várunk
sorunkra és agyunkban munkálkodnak a miértek.
Miért lopott a jól öltözött, nem ágrólszakadt, nem éhesnek tűnő aszszony
egy banánt?
És miért nem szólt felháborodottan egyszerre 2-3 hang is, de legalább
egy valaki, én. Miért nem szólalt meg, senki? Miért nem
szóltam én sem?
Így utólag elgondolkodva nem hagy nyugodni a kérdés, mi viszi rá
az embert ilyen cselekedetre, s mi viszi rá az embereket a hallgatásra?
„Hisz bűnösök közt cinkos, aki néma” és érezzük is, hogy
bűnösök vagyunk.
Miért lettünk cinkosok? Miért lettem a cinkosa? Miért nem háborog
eléggé az erkölcsi érzékem, és a többieké, akik szintén látták? Magyarázatot
keresek.
Miért hallgattunk? Sajnálatból? Nem! Ez inkább egyfajta elégtétel,
mert az eladók minduntalan becsapnak, csalnak a mérésnél,
csalnak a visszajáró pénzzel, bele csempészik a silány árut a szép
alá. Ezzel próbáljuk magyarázni szótlanságunkat.
20
Az igazság pedig az, hogy az erkölcsi szint ijesztően mélyre sülylyedt..

Látszat és valóság
(balladás eset)

Látszat
Télidő. Az öregek falak közé vannak zárva.
Szórakozásuk, az ablakon ki tekinteni.
Nézni madarakat, suhanó autókat,
elvétve a szomszédot látni, s megszólítani.
Utóbbi időben, szinte heti gyakorisággal,
a szembe-szomszédnál egy nő csenget.
Nyílik kapu, beengedi őt, ám a kutyákat
mint idegennél szokta-, most nem köti meg.
Az idő múlik. Egy, sőt két óra is eltelt már,
végre kapu nyílik, búcsúzkodás, indul a nő.
Párszor már kocsival is hozta-vitte.
Takarítónője lenne, vagy egy szerető?
Családi ebéd vasárnap.
Nagyi terít, s fél szemmel az ablakot nézi.
Itt a nő! Kezdene mesélni, de csak a gyerek figyeli.
„Jaj, Nagyi, Bandi bácsi biztos a nénivel kavar!”
Sóhajtja komoly képpel a 10 éves Teri.
 

Valóság

Nyílik kapu, rövid kézfogás.
Ajtó záródik, csendesek a kutyák.
Szoba sarkában kényelmes fotel,
az asszony abban helyezkedik el.
Kész már a hosszú kávé, sok tejjel.
S a házigazda is pihen hintaszékében.
Fogy a kávé, tódulnak a szavak.
Csillagászat, művészetek, betegségek,
S családi történetek is elhangzanak.
Órára pillantanak, indul a vendég.
Az idő gyorsan múlt, már szürkület van.
a kapuban rövid kézfogás, érintésnyi puszi.
„vigyázz az úton” hallik halkan a hang.
Az asszony gondolatait rendezve bandukol haza.
Tudja, nyugodt álma lesz, nem ébrenlét az éjszakája.
Magány várja ugyan, de lelke feltöltődve.
Hisz benne, van egy beszélgető társa, igaz jó-barátja,
A férfi kutyáit, macskáját dédelgeti,
Tőlük kapja a szeretetet.
Gondolatai jelen élményével
fájó múltban kalandoznak.
Érzelmei hét lakattal zárva.
Magával végtelenül elégedett:
Őrzi a titkot.
A pajzson rés most sem keletkezett!

GONDOLATOK VERSEKBEN,
A SZÁMOMRA FONTOS FOGALMAKRÓL
(Idő, út, létezés, kapcsolatok, megismerés, homo ludens.)

ELMÉLKEDÉS AZ IDŐRŐL
Hippói Szent Ágoston (359-430), a Vallomások című művében
azon tűnődik: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik
tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”
Mi az idő, amiről annyit gondolkodunk, beszélünk, amit érzékelünk,
mérünk, ami befolyásolója cselekedeteinknek, függünk tőle, beleépült
létünk szövevényébe, természetesnek tartjuk, tudomásul
vesszük múlását.
Definiálni, magyarázni, próbáljuk, körülírjuk, de nem egyértelmű.
Az idő mást jelent a tudományos világban, a történelemben, a
növény és állatvilágban, és az életünkben. Mérése valamilyen
állandó fizikai jelenség alapján történik
Mértékegységek az idő mérésére (Szoláridő, Világidő, Plank idő,
év, hó, nap, óra, perc, másodperc, stb.
Elgondolkodtató, mekkora lehet az a villanásnyi, amit már, és az a
felfoghatatlan, amit még tudunk érzékelni, mérni.
Mi az idő? Elkoptatott kérdés, amire reménytelen az egyértelmű válasz,
mégis próbálunk, ismereteink alapján elmélkedni róla, és saját
definíciót megalkotni.
Tiszavirág, mamutfenyő, vagy piramis idejű mondjuk
Én így értelmezem, az idő a változások közti intervallum.
Behatárol mindent, de személyes jellegű is, belőlünk fakad. Jánusz
arcú, vagy tán ezerarcú. Viszonylagos és visszafordíthatatlan!
(Relatív és irreverzibilis,)
 

AZ IDŐ (1971)

tőlünk függetlenül monoton pereg.
Létének túl nagy jelentőséget
tulajdonítanak az emberek.
Uralnák, rabbá tennék, nem lehet!
Ő tesz rabjává téged, ha engeded.

A LÉTIDŐ
(Haibun)

A véres massza mozdul. A tüdőt föld levegője tölti, felszakad egy
hang, sírás. Ordítássá erősödik… Megérkezett… Elkezdődött
földi pályája, regisztrálják az eseményt. Születési dátuma:…
A kezdő pont. Innen számítják a múló létet. Az idejét.
Meleg. Vörös. Fény.
Fájdalom bénít. Fázom.
Világra jöttem!
Utolsó sóhaj volt, alig hallható. Létideje véget ért. Regisztrálták az
eseményt. A halál dátuma:…
A két regisztráció közti múlás, az élete volt. Neki most véget ért.
Megállt az idő.
Megszűnt létezés.
Nyugalom. Pisla fény hív.
Más dimenzió.
Földi létének ideje lejárt. 85 évet élt a végtelen időből…
Mi az idő a virágnak, a fának, a pillangónak, a tiszavirágnak, kövön
bukdácsoló patakocskának, égen cikázó villámlásnak, a mamutfenyőnek,
a piramisoknak? Mi az idő a hulló csillagoknak? Mi az
idő a galaxisoknak?
Nem mérik, nem érzékelik, nincsenek fogalmaik. Az időt mi vetítjük
rájuk, hogy mérni tudjuk létüket, a van és nincs közti intervallumot.
Múló én idő,
múló galaxis idő,
Más-más egységek.
Világok halnak.
Időm földi léptékű.
Tisza virágzás.

PAZARLÓK (2012)
Úgy élünk, mintha időnk végtelen lenne.
Mint öröklétet, ha birtokolnánk,
és kapott pillanat örökké várna ránk.
Nem közeledne utolsó óránk.
Miért fecséreljük a mulandó kincset?
Miért szórunk tékozlón perceket?
Engedjük száguldani kapott időnket,
Nyomtalanul, mint tűnő képzelet.

FÖLDANYA (2011)

Évezred idő csak töredék pillanat
a mi dimenziónk ege alatt.
Utódaink nem látnak Piramisokat.
Atlantiszt már régen tenger fedi,
New Yorkot is nemsokára eltemeti.
Pólusok felcserélik a helyet.
Egymáshoz ütköznek a kéregrétegek.
Cunamik városokat semmisítenek.
Eltűnnek az öröknek hitt hegyek.
Olvad jégsapka a sarkokon.
Háborog a megzavart ősanyag,
a Föld rázkódik, ébrednek alvó kráterek,
megreped a felszín, és pusztul róla minden!
Akkor már semmit nem tehetünk, emberek!
Ma még okosan élve, Földünket védve,
ma talán még megmenthetjük
Földanyánkat, aki halálosan beteg.
 

IDŐ ÉS PÉNZ

Két alattomos gyilkos él velünk:
idő és pénz, mindkettő végzetünk.
Az idő láthatatlanul emészt,
a pénz üldöz, és soha nem elég.
Az idő: múlásával semmisít.
A pénz: örök hiányával gyötör.
Időt megállítani nem lehet,
pénzed bármennyi sok, többért pöröl.
Az idő mindig sietésre sarkall,
a pénz minduntalan újat szerezni.
mikor mindened megvan, időd lejárt,
s nem tudod már kincseidet élvezni.
Az idő elegánsan átlép rajtad,
más szórja szét összegyűjtött értékeidet.
Távozáskor szívedet fájdalom emészti,
Mi végre volt hát egész életed?

VADLEN (2009)

Láttad már a vadlen örömtáncát,
mikor a fuvallat meglengeti?
s láttad már a kis kék szirmokat
pár óra múlva szertehullani?
Másnap újra kékbe öltözik a bokor,
hogy bólogatva libbenjen majd tova,
Tiszavirág-életű, lenge virágok
élettelenné vált, végtelen sora.
És láttad-e esőben ázva, összezáródva, fázva
a vadlen lenge, kék virágait, vékonyka szárait?
Levél nélkül a földig hajolva,
ahogy a kelő Napról álmodik?
Milyen szépség-özön ez az árva létezés!
Madár szórta magból, a fenyő tövénél!
Szemet vonz, szívet dobbant, agyat inspirál,
fagyot tűr, és vad kánikulát tovább él!
Elmúlás, születés gyorsult körforgása.
Látod, végessé zsugorít, időt, teret!
Látványa átér, egyesít Galaxisokat!
Érzed, hogy ötvözi veled a végtelent!?

IDŐPARADOXON (2009)

Lelassult az idő, s mert csak vánszorog,
így belefér minden.
Későn kelni, tenni ezt-azt, olvasni,
írni, sétálni, tv-t nézni játszani.
Még mindig nincs éjfél!
Más lett a rend, máshogy kel-nyugszik a Nap.
Végiggondolva Advent három hetét,
szökkent, mint pillanat.
Időparadoxonom visz magával.
Kacér, játszik velem. Múltam lemaradt.
Szinte megáll, majd lódul jó nagyot,
már azt hittem, engem meg itt hagyott.
Aztán megyünk ballagva, átölel.
Így visz tovább, így ringat egyszer el.

GONDOLATOK VERSEKBEN,
A SZÁMOMRA FONTOS FOGALMAKRÓL
(Idő, út, létezés, kapcsolatok, megismerés, homo ludens.)
ELMÉLKEDÉS AZ ÉLETÚTRÓL

VISZONYITÁSOK

Mikrovilágunkban van nevünk,
és súlyozottak vagyunk.
A makrovilágban egyformán
névtelen porszemek.
Univerzumunkban csöppnyi
rezgésként létezünk.
Ez adatott meg nekünk!
ROSSZ IDŐBEN… (2009)
Rossz időben voltam rossz helyen!
A Földre jöttem, más égitest helyett.
Itt jelölt helyem. Ember lettem,
nem madár, virág vagy más elem.
Ez meghatározta egész életem.
Rossz időben voltam rossz helyen:
Házasság lett, aztán gyerek, gyerekek,
család, mely meghatározta életem.
Járom kimért, szabott utamat,
mást nem tehetek, de mikor kémlelem
az eget, inspirálnak az elemek.
Mikor elemzem e földi életem,
amely most adatott meg nekem,
rádöbbenek ez így volt a jó,
itt van bölcsen kijelölt helyem.

VÉGES LÉTÜNK (1971)

Amikortól ébredező tudatunk már
képes örülni a létnek,
– az első öröm-tudat születésétől –
mint fényt az árnyék, követi,
és tudatosul a vég is.
Az öröm már kesernyés ízű lesz,
már ránk ül a névtelen félelem,
kísérve mindenhová, mindenkor.
Belénk ivódik, részünkké válik,
energiává alakulva hajt,
vagy mint ólomsúly, visszahúz,
és biztosít örök remegést,
mert itt meghatározhatatlan
idejűnek adatott a lét.
Az idő fékezhetetlenül,
nem lassulva, monoton pereg.
Öregszik a sejt, elhal a hám,
mint hámlás, tűnik végtelenbe,
makrovilág mikro eleme.
Így múlunk el lassan vagy gyorsan,
itt relatív a sebesség.
Így alakul át minden, ami élt.

ÁLLOMÁSOK (2011)

Rég elhagytam az utolsó állomást.
Füstje is már-már eloszlik mögöttem.
Szépségeit emlékek hűs ködébe
olvasztottam. Marad, mint egy látomás.
Robogok már újabb állomás felé,
látom is távolból pisla fényeit.
Újra érzem a permanens remegést.
Új csodáról fantáziálok megint!
Kíváncsi vagyok, vajon ott mit találok?
Mennyit időzhetem, mikor megyek tovább?
Vajon lesznek utamon még állomások?
Megállok-e majd ott, vagy robogok csak át?
Nem tudom, meddig tart még ez az utazás?!

SORSUNK (2012)

Minden döntési helyzet útelágazás.
Minden döntés új valóságot hoz létre.
Rajtad múlik, merre lépsz majd tovább,
s az lesz életed következő része.
Az új valóságból visszalépni nem lehet.
A döntési pont semmibe tűnt pillanat.
Döntésedkor elléptél arról, és elveszett.
Benned róla csak emlékkép maradt.
Az idő egy irányba érzékelhető.
Visszalépni bene, nem teheted.
Rossz döntésedet meg nem történtnek,
múltban változtatni, nem lehet.
Léted elmúló pillanatok véges sora.
Sorsod döntéseid megélt valósága.
Gyűjtött emlékeid tárháza lelked,
s ezt viszed magaddal az új valóságba.
Utad tart, míg vannak döntési helyzetek.
Ha nincs választás-lehetőség, végállomás.
Földi léted kapujához ekkor érkeztél,
kitárult. Neked lépned kell tovább.
A kapun túli világ nagy TITOK!
Test ruhádat földi valóságban leveted.
Lélek-magad pőrén indul el.
Új dimenzió várja, s jár új ismeretlent.

KÖTÖTT VILÁGUNK (1971)

Járdaszegélyekbe ütközöm,
házfalakba, kerítésekbe.
Jelzőtáblák figyelmeztetnek...
mért sávok szabják meg utamat:
ezt nem illik. azt szabad, nem szabad!
A társas élet szabályai!
Törvények avult paragrafusai,
agyunkban rögződött szokások,
mert másíthatatlan a szokásjog.
Miért a boldogság, a munkaidő,
a csók, a fogyasztható levegő,
az égboltból a rám néző darab,
a jó szó és a szidalom... MINDEN! -
Ezen a programozott játékasztalon,
amiről azt mondjuk: FÖLDI ÉLET,
csupa félig kiművelt szerkezet ugrál,
nevet parancsra, él rabtartói szerint!
Memóriája nem fejlett még annyira,
képes legyen kitörni a karámból
messzire, átlépni szabott korlátait,
le a játék-térről, fölszárnyalni!
Határtalanul boldognak lenni,
egészséges utódokat szaporodni,
mindenséget Leigázó Titánokat.
Megvalósítani a merész álmokat!

MIÉRTEK, TALÁNOK (2011)

Középszerűek nyomuló hadában
Miért akartam én is jelen lenni?
Miért akartam sebhelyes lelkemet
érzéketleneknek prédára tenni?
Miért csábított magamutogatás
kacérkodó, bűnös, léha démona?
Miért nem maradt még évtizedekig
fiók mélye írásaim otthona?
Talánok, miértek kérdőjelei.
Magány ólom súlyától menekültem?
Mit akartam elérni dicséretet?
Elismeréstől borzongást reméltem?
A válaszokat tudatalattim
tűnő holnapja, mohón elnyeli.
Kell a sikerecske talmi fénye!
Kell örömérzés lidérc-reménye!
Kellett megmutatni magam végre!
A lényed ifjúsága.
Ösztönző erő, alkotás mohó vágya
mik évtizedekig voltak elnyomásban,
mert fontosabb volt a kötelesség, munka
mint rejtett éned kibontakoztatása.

GONDOLATOK VERSEKBEN,
A SZÁMOMRA FONTOS FOGALMAKRÓL
(Idő, út, létezés, kapcsolatok, megismerés, homo ludens.)

EZER ALAKBAN (2010)

„Az ember hasonlatossá válik ahhoz,
amiben gyönyörködik" (Platón)
Oly kort értem meg, mikorra bölcsebb lesz az ember.
Már nem csak néz, látni is tud lélekszemmel,
képes lelkét befogadásra-készen kitárni.
Természet elemeibe átolvadni,
időben időtlenül megállni,
csúfban is szépség-foszlányokat találni,
a rosszban jó szikráit meglátni,
gyermeklélek-tisztasággal
fantáziavilágba szállni,
s amiben gyönyörködik, azzá válni.
Napsugár vagyok, mikor azt nézem,
a fenséges napkorong hogy ragyog!
Fénnyel borítok minden kis zugot,
hegytetőt, völgyet, fákat, embereket,
ám lelkemben ott él a félelem:
gyilkolhat fékezhetetlen melegem,
lángba boríthatom az egész bolygót,
elpusztíthatok minden életet!
Felhő leszek, ha az eget kémlelem.
Repülök vele, csábít a végtelen.
Örömöm, hogy enyém lett a kékség,
a játszi napsugár, és félelmem,
hogy lehullok egyszer dideregve,
esőcseppként vagy már mint hópihe.
Romboló jégtömbbé dermedve talán?
Jaj, nem repülhetek már sohase!
Csillag vagyok, mikor az éji égen
felragyognak a csábítón szikrázó,
távolban didergő, hazug csillagok.
Tudom, szépségük csalóka fény-játék.
Közelségük képzelt, mégis örülök.
Hunyt szemmel meta-galaxisokban
száguld velem merész képzeletem,
rég elhagyva az Orion-ködöt.
Tiltó falakba ott nem ütközök,
ám lelkemben a szépség örömén túl
elődereng a jeges félelem.
Bolyongok galaxisommal egyedül,
fagyott-fájdalmasan sziporkázva,
utam magányos, dermesztő végtelen.
Fehér törpeként magamba roskadva
vagy mint vörös óriás lesz végzetem?
Virág leszek, amikor nyiladozó
virágaimat pajkos szél lengeti.
Érzem, tart a föld, gyökerem nem enged.
Csak szirmaimat küldhetem tova,
és vágyakozva nézhetek az égre,
várva az éltető esőt, Napot.
Öröm, bánat lelkemben együtt él,
tőlük soha nem szabadulhatok.
Madár leszek, mikor madárdal tölti
köröttem az étert. Velük könnyedén
repülök magasba, együtt dalolunk.
Tudom, madárhangok mit jelenetnek,
lelkemben is dallamok ébrednek,
lesz új szerelem, éled az ifjúság,
mintha csak szépség lenne a világ.
Ez időre meghal a komor valóság.
Mikor a köveken bukdácsoló
patakocska vizében gyönyörködöm
az árnyat adó, lombos fák alatt,
akkor én patakvízzé változom.
Pajkosan pancsikálva lógó ágakat.
Lényem ott csörgedez a kavicsokon.
Habtáncot járva vidáman csobog,
kacéran csillogva a napsugárban,
majd folyó leszek a Kárpátok alatt.
Ringatok hátamon csónakokat,
cipelek hajót, elérem a tengert.
Máskor hullámaim gát-törve rohannak!
Vágyom szétterülni a virágos mezőn,
közben átalakulva bármi lehetek:
felhő az égen, harmatcsepp fűszálakon,
dér-lepel, késő-ősz reggelen zúzmara,
rőt ágakon csillogva ezer alakban.
Lehetek langyos eső és vad vihar!
Csókolhat napsugár, hasíthat villám.
Bolyongok végletek között, míg aztán
megszokott medrembe visszaköltözöm,
és folydogálok még századokon át
kalandokat élni, ezernyi csodát.
Alkonyatkor itatni szomjas őzeket,
ősszel ringatni hullt, színes levelet.
Mennyit láttam már! Mennyit éltem meg!
Mennyi bennem a szépség és a jó,
de mennyi az ártó, a félnivaló!
Pedig nem akarok rosszat senkinek,
csak áradok, ha hajtanak elemek.
Rombolok, mikor felgyűl haragom,
és védő medremet már elhagyom.
Emberek! Bocsássátok ezt meg nekem!
Mert nem tudatos, nem szándékkal teszem.
Lélek-testtel pihensz meg ágyamon.
Színes szirmok lettek a fogalmak:
szeretet, szépség, erő, akarat.
Gyönyörködöm. Az leszek, mit látok,
szépség, akarat, áradó szeretet.
Örömöm végtelen, egy lettem Veled,
de már lopózik bénító félelem.
Valóság pallosa lebeg felettem.
Feleszmélek, és nem álmodott Te,
hanem már súlyos önmagam leszek.
Félek megint. Nézek szét. Keresek.
Kell gyönyörködni valami szépben,
hogy az lehessek, ami nem vagyok,
csak szeretnék lenni: madár, virágok,
felhők, napsugár, vizek, csillagok,
mikkel együtt tökéleteset alkotok.
Álmomban óriás színes foltot látok,
benne gyönyörködöm, beleolvadok.
Elgondolkodom a látottakon.
Az ecsetvonások Te vagy, élnek, tudom.
Átalakulok én is színes foltokká,
s ahogy összefolyva áradunk szét,
sugárzó szeretettel töltődik fel
köröttünk a végtelen mindenség.
Nincs csoda semmi más, csak ez!
Ébredek.
Fekete lyuk felé száguld velem
a gyarló jelen, a józan értelem.
Zuhanok súlyosan. Egy leszek vele.
Múlásommal mindent megsemmisítek!
Éltető Nap fénye is meghal benne.
Vízió. A képek peregnek egyre,
mintha végzetem lenne filmesítve