Lehoczky Győző
LEHOCZKY GYŐZŐ
1984 január elsején
Nyolcvan év?
Alig hiszem,
Hogy sorsomat
Ily régóta viszem...
Hosszú folyó volt
Nagy utat bejárt,
A felhúzott óra
Lassan lejárt...!
Hurcoltam régóta,
Vitt az ár...
Hol a gyerekkor..?
A homok csodavár...
Hol a férfikor..?
Hol van a nyár...
Mindez elmúlt?
Meg semmi sem maradt?
Mi kísért mégis
A múlt leple alatt..?
Az eltűnő évek
Zenéje vissza sír..?
Az ifjúság... a múlt...
Harsogó kürtje hír..?
Es menni kell vissza
Az álmok közé,
Hol életünk még
Nem volt senkié...
Hívnak a forró
Tüzes éjszakák...
Márvány mellű
Álmodó babák...
Egy forró csók,
Egy suttogó beszéd,
Az ifjú kor, mely
Sokszor veszti el eszét...
Bolondos józan
Diákos orgiák...
Késhegyre menő
Szellemi csaták...
Nagy tervek...
Melyek tüzelték szívünk,
Életcél amelyre
Ma is esküszünk...
S szép volt nagyon?
Ez volt benne jó..!
s rohant a széllel
A kalóz hajó...
Az emberré válás
Messzi hajnalán
Mily egyszerű lett
A régi talány...
Egész életemen
Végig nézhetek...
A ma képét hosszú
Út érlelte meg...
Hogy meglássunk
Völgyet, erdőt és mezőt.
Meg is kell mászni
Azt a hegytetőt...
És ha visszanézve
A csúcson megállunk,
Az út, az lesz szép,
Amin végigjártunk...
Mit könnyen-nehezen
Megtett már a lábunk...
1984 január 1. 1 óra LGY
Gyöngyinek, Feleségemnek egy nagyon meleg, bensőséges szilveszterezés emlékére. Neki ajánlom e néhány éjszakai gondolatot. hiszen enagy időnek több mint felében megértő, szerető társam.
Sok zavar… és ’56 után…
Újra visszamenni abba
A förtelmes szennybe…mocsokba …
Ahol az erőszak és az önző ember
Én-érdekében mindent áldozni merészel …
És kezdjem elölről, hazudott hittel,
Képmutató arccal…a kézen bilinccsel …?
És vakon reméljem, hogy amit a szó állít,
Való igazat fed, mindegyik szaváig …?
És reméljem azt, hogy minden gondolat,
És tetteket öltött minden áldozat,
Úgy került munkámba, ahogy én akartam …?
Ahogy az életben mindent beleadtam …?
Tudom, már régen elmúlt az idő,
A vak hiszékenység vissza sohase jő …
Meglátja mindenki, mi körötte él
Másként fest a tettben, és más amit beszél …!
És végül az ember késő agg korára
A valóra döbben, úgy istenigazában …
Álszent hazugságot lát, vég nélküli sorban
Csak önigazolást és szépítést valóban …
Vagy eltorzul minden, és más felé mutat …
Ahol már nem az „én” jelzi az utat …
És csak addig kellett, mint eszköz a kéznek,
Árva szó sem igaz, mit neki ígértek …
A meztelen valóság már előttem fekszik,
Hamis zene húrját, vég nélkül feszítik …
Csalás és ámítás szörnyűségét látom …
Célomat az úton meg sose találom …
Míg jóhiszeműen az utamat néztem …
Talán én tévedek… sokszor azt reméltem …
De elmúlt a köd már, lehullott az álarc …
Az igaz szó ma már bátrabban kiálthat …
És mi az, mit régen tenni kellett volna ?
Fel se szállni az ily tébolyult vonatra ! !
De mikor azt hittük: minden kicsi lépés
Életet jelenthet és átvészelést …
Úgy mentünk a sorsnak, még héroszi hittel,
Igazabb, ha férfi a porondon esik el …
Homlokán a kétes halál-glóriával
S nem sétálhat többé elárvult fiával …
Tisztelet a hősnek, ki a földben nyuszik,
Ki eszméjét védte szinte utolsóig,
Övezze dicsfény őt s utókori hála …
Süssön a dicsőség bátor homlokára …
De a túléléshez más is kell !
Keményen élni tudó nép s gyermek kell, hogy éljen …
Mert lehet feltámadás sárból, út porából,
De soha pusztító korhadó halálból ! !
Történelmünk büszke önpusztító népe,
Századokon át a halál útját élte …
Ha ennyi erővel egymás kezét fogják,
De másként írhatnánk népünk krónikáját …
. . . .
Az elmúlt háborúban a halál útját jártam,
Katona-temetők nagy – nagy sorát láttam …
Minden kereszt alatt ott feküdt egy élet,
Egy része a haza elhalt nemzetének …
És századok óta hány sírgödröt ástunk …
S elég volt, hogy a gyászban könnyezve megálltunk ?
Sirattuk a testvért, hazánk ifjú népét ?
Sok még azt sem tudta, miért áldozza vérét … ?
18
Pedig a szívükben a hősök lángja égett …
Csak fogytunk – fogytunk és nem tudtuk mi végett ?
És századok óta gyengültünk hiába …
Remélve boldog kor jön egykor Hunniára …
Vén Európát „védtük”, hát védeni kellett ?
Hisz a vész után védettből újra ellenség lett …
S végül a csalódottság féktelen dühében
Ellenséget láttunk már egymás szemében …
Európa sorsunkat mindig koncul dobta …
Az ellenség étvágyát vérünkkel itatta …
Azt várták, megtörik végre Árpád népe ,
S szolgaságba süllyed örökös időkre …
Tán rosszul akartuk azt, amit akartunk..?
Hiszen tisztességből mindent oda adtunk …
Sok hibát követtünk… ? beláttuk azóta,
Fogjuk egymás kezét … álljunk be egy sorba …
Ha egy cél felé megyünk, úgy jó úton járunk,
Javulni fog sorsunk, békés lesz világunk …
S ha új vihar támad, azt is átaléljük …
Mert bármilyen kicsi is, erős a mi népünk …
. . . .
1988. II. 6. L. Gy.
Emlékezés a Márciusi Ifjakra
Sok évet megélt
Agg vándor vagyok,
Mögöttem sok küzdést
S nehéz éveket hagyok.
Kérgessé edzett a
Szív, mely bennem él,
Nekem a hír, siker,
A pénz már semmit se ér…
Szürkül világom,
Elhal a vágy, az álom…
Már nyolcvanöt év
Terhe nyugszik e vállon…
És mégis könny ül
Fáradt szemem sarkán,
Ha emlékezem
Március idusán…
Minő ős erő volt az
Mi bennük élt?
Vihart támasztott
És vállalta a veszélyt
Varázsütésre
Kardhoz érett a kar…
És hősöket termett
Az ős magyar ugar…
Sarkából fordult ki
Az eltespedt világ
És a szívek mélyéig
Hatolt a hősi láz…
Mily akarat volt az,
Mely vulkán gyanánt
A népből tört elő…
A szabadság nyomán…
Mely elsöpörte azt
Amit az egyéni önzés akart
S a közös szent célban
Eggyé forrasztá a magyart.
És szebb lett a Föld…
Nemesebb a világ,
S Petőfi hangja adta meg
E kor igaz szavát…
Mert nagy volt Ő és bölcs,
És Óriás … és Magyar…
Mert nemcsak látnoki esze,
De a szíve is tudta mit akar..
Lángoszlop volt Ő
Mely betört a kor kusza életébe
Átizzott a népek nagy során,
S tüzet gyújtma is unokák szívében…
S ha én a késői utód
Petőfi emlékét idézem
Azt sajnálom, de igen nagyon,
Hogy nem az Ő korában élek…
Átírtam egy 1984. III. 15-én írt vázlatot.
Budapest, 1989. III. 15. L. GY.
Öreg pedagógus búcsúja
Amíg tudtam és láttam mi a szép,
Csiszolni véltem a gyermekek eszét.
Adni akartam hasznosat és sokat,
Azt hittem mondok még okosat.
Letűnt világ felejtett emléke én
E furcsa korban itt feledkezém…
Recsegve omlott össze a büszke sors,
Maga az élet nagyon elkoptatott.
Lábbal tiport álom és csalóka hit,
Rongyokba foszlott, már nem boldogít…
Fáradt hátammal húztam az igát,
Hiába kerestem az élet igazát…
Hol vágyak égtek, ott ma iszonyat,
A fénytelen nap sötét halála fojtogat.
Bomló agyamnak kusza erejét,
A kór, öregség szórja szerteszét…
Hiába sír, üvölt belül a szív,
Az ősi föld ásott gödrébe hív…
A néma földben jajj-szó nem fakad,
Egy végső sóhaj, s a fájdalom megszakad…
Budapest, 1980. március 29. L. GY.
Ócsvár Rezső tanár, festőművész volt. Távoli kedves rokonom. Sokat tudok róla és az életéről. Nagyon rendes, becsületes ember volt. Tele emberszeretettel és jótenni akarással. Teljesen megvakult. Beleéltem magam, igen nehéz, de zokszó nélkül elviselt reménytelen életébe. Ezt a befejezést szerettem volna a fenti gondolatokkal lerögzíteni. L. GY.
Hogyan születnek verseim, szegények
Hogyan születnek, lesznek, élnek
Verseim, e ballagó legények…?
Miként van az, hogy a szó, a hang
Egymásba fonódik és a gondolat
Ez észrevétlen nászban megfogan…?
Miként van az, hogy a számtalan betű
Játékos ölelkezésben egyesül…
S szerelmük bűvös mámorában
Gondolat születik, szavak alakjában?
A hang a szónak ritmusát szüli
S összefonódásuk a verssorok dalát,
Mely mondatokban szövődik tovább…
Végül a gondolat s érzés összecsendülő
Dallamos versként, szívedből buggyan elő…
A versbe kúszó szó, gondolat, érzés
Önként felszínre törő hívatlan vendég,
Magától támadó belső csilingelés…
Káprázatból indul el szerényen,
Mint gyermeki álom valaha régen…
Valamely kavargó ködből lép elő,
Kitölt perceket, órákat, napot,
Magától lett, és magától egyre nő..
Mint egy belső robbanó nagy érzés…
Vagy dallamos, tajtékzó hullámverés…
Mint egy régi gondolat feléledése,
A múltba néző jelen különös képe…
Máskor belső hang, mely parancsolóan
Indulat-csatákban nagy vihart kavar,
Forrni kezd és belülről kitörni akar…
Vagy keresi s megismeri önmagát,
Talál hiányt, hibát, máskor harmóniát…
S mindazt, ami feltámad belül,
Amitől az élet egésszé teljesül..
Vagy még mást is, ami benned él…
A vágy, a tett, közel s távoli cél…
Amit véreddel kaptál a messze múltból…
És örökségként vesz át az utód…
Megálmodás, mely csak szépet ítél,
Legyen az tudás, eszme vagy vér…
Helyettesít sok kincset és a dalt,
S mindennél több, mert szívedből fakadt.
Erővel tölti fel minden sejtedet…
S értelmet kap tőle az egész életed...
Amivel felejtesz.. s mivel emlékezel...
Áthidalsz múltat s jövőbe érkezel...
Ami vagy, amit teszel és tervezel,
Mikor sorsdöntő lépéshez érkezel,
Felcsapó érzés, szentséges indulat,
Akácillatos tavaszi fuvallat...
Virágos kert mely vakítja szemed...
Tavaszi napfény, mely lágyan rád nevet....
Felhőbe nyúló sziklás hegyóriás,
Illatos, csokorba font csodavirág...
Lenyugvó nap, bíbor színű korong,
Vagy kárminra festett ég az alkonyon...
Ifjú szerelmes teljesülő vágya...
Vagy a fuldokló utolsó szalmaszála...
Minden, mi létezik, mi jó, mi szép...
Vagyis az élet, amiben te élsz...
Millió szín és millió arány...
Mindez nem lenne, ha ki nem mondanám...
De előhozza a hang, a szó,
S úgy cseng füledbe, mint muzsikaszó.
Elandalít. E csodás érzésben elmerülsz,
S már csak a szépért s a jóért hevülsz.
Átlépsz ídőt, nagy űrt és korszakot,
Szemed csodás világban forgatod...
Már rég nem érzed mi valós, igaz,
S mi az mit, hozzá álmodott az agy...
Olyan világba léptél, hol a hang, a fény
Újat teremtett... Ez a költemény...
De formát úgy ölthet, és akkor is szerényen,
Ha betűkbe vésted egy papír szegélyen,
Ha sorba rendezett a szó, a hang,
S ritmust csilingel bennük ezüst harang...
Vagy felzúg a betűk szerelmi násza,
Vagy a képzelet száguldó szárnycsapása...
Ha ezt nem tetted, a káprázat elveszett...
Ne menj utána, hiába keresed...
Csak foszlányt ment meg az emlékezet...
Szűz illatát elveszti a virág,
Mit zsebben feledtél nagy időkön át...
Ha mindent leírtál és betűkbe vésted,
S végső formába öntötte kezed,
Egy nagy, álmot űző vágyad teljesült,
A gondolat s az érzés megtestesült.
Versed már nem csak múló képzelet,
Hanem papírra vésve, hosszú éltű lett.
Ha hű voltál ahhoz, amit teremtett agyad,
Nem kell e szellemi játékot feledned,
A múló enyészettől megmentetted azt.
Mindez oly egyszerű, kelléke semmi más,
Csak egyszerű papír és író plajbász…
Te a szavakat leírni kényszerülsz,
És a vers elkerülte végzetét, meg nem semmisült.
A villanás, a sejtés… álmodás…
Élő szövegben repül tovább…
Tehát nem akarat szüli a verseket,
Nem is a kerítő hízelgés, amely
Dicsérni kívánja az isteni nőket…
Sem pedig csillogó gondolatokba
Öntött diákos szellemi torna,
Vagy felcicomázott gondolatokba
Kényszerített színpadi játék…
Vagy falra vetített torzító árnyék,
Mely képtelen mutatni önmagát
És csak belső ürességét adja át,
A szerepelni vágyás izzadság szagát…
Magadnak írsz… legyen őszinte a szó,
Ismerd fel, a kendőzés semmire se jó.
Rájössz, mily fontosak a puszta tények,
Eredményekről csak ezek beszélnek…
Abba mélyedsz el, ami bölcs, okos,
Mi előbbre visz, ami nem ostoroz.
Felszínre jut, mi benne elzárva élt,
És amit versedben mindenki megért.
Nyitott leszel, egyszerű és igaz.
Mi benned van szavakba ömlik az.
Így a vers jelez, megbírál, ítél…
Mi szívedben van, attól el nem tér,
Önvallomás és gyónás egyaránt,
Vagy igaz útra késztető hatás...
De a versed, e szellemi foszlány,
Lelkedről így sem ad teljes képet.
Igaz, valamit felhozott belőled…
De csak egy villanást, soha az egészet…
Sok minden van még hatással a versre.
Így: a tűnő évek, a rohanó élet…
Mely sokszor vidám, de sokszor szomorú,
Ahogy a nyomasztó múlt reá borul…
Máskor egy felvillanó feszítő érzés,
Mely önéletéhez méltó formát keres…
Vagy a vágy, amely az álmok határát vonja meg,
Néha szívósság, mely igaz emberekből fakad,
Ki mindent, mi kell, szívesen, bőven ad.
Vagy az élet durva, kemény kalapácsa,
Igaznak vélt barát álnok árulása…
Vagy önvád…! Amit, ha visszanézek
S mérlegre állok, bírálatnak érzek…
Vagy felismerése annak, mi kézzel fogható,
Ami az álomnál szebb, ami való…
Úgy járok, mint gyermek, kit nyom a csínytevés,
S riadt szívében egy édeskés,
Sokat ígérő titkot melegít,
Melyből egy nagy kincs ígérete int.
Hiába nyomja vád és bűntudat,
Titkába vetett hite megmarad.
Rejtve szívébe, lopva melengeti
És a semmiséget csodának hiszi…
Így látom én is e bohó verseket,
Amit a tollam az életből ellesett…
Mert lehet e vers jó, rossz vagy szerény,
Mindenképp a szívemből írtam én.
Néha vádol is és kemény talán,
Mint az az út, amin én mentem át…
Amely nehéz volt, sáros és rögös,
Sokszor bilinccsel semmihez kötött…
Lehet, azért él bennem bűntudat,
Miért is jártam e furcsa utat?
Melyben minden, mi történt, ami élt,
Nem a percet szolgálta, csak a messze célt…
Sokszor a jót könyörtelenül akartam…
És ezzel bizony fájdalmat okoztam…
A féleredmény, azt hittem, szégyellni való…
S ami nagyon sikerült, csak az volt a jó…
Elismerés, dicséret, az hiányzott,
Magamban ilyennek helyt nem adhatok…
Elégedettség megköt és butít,
Ezúton a legszebb terv is megbukik.
Dicshimnuszt tehát nem írhattam én,
Nem is született meg ily költemény…
Halk szavú verseim csak nékem mesélnek…
Lelkemet tárják fel e szerény költemények.
Dédelgetem őket. Hibásak? Hasznosak?
Jutalmat legfeljebb simogatásom ad….
Az is erőtlen… s így gyakran elakad…
De semmiségükben is meglelem a szépet,
Mert nekem ezek kedves és igazi emlékek…
Le vannak már írva. A vésett betű él…
S a hulló szónál sokkal többet ér…
Lehet, öröknek őket én nem hiszem,
Azt sem, hogy verseim másnak is izennek…
Hisz a valóságban e versek még nem éltek,
Porondra egyszer sem léptek… talán őket
Némaságra ítélte a végzet…
S ez így van jól, mert megmarad épsége,
Ha nem koptatja őket az időnek éle…
Ne tapsoljon nekik senki túl korán,
Mert kusza életemnek játékai csupán…
Valahogy visszacsengő, soha ki nem élt
Emlékei egy lelki rezdülésnek…magába nézésnek…
Valaha éltek… de sorsuk beteljesült … elenyésznek…
Amit idéznek e bukdácsoló szavak,
Másnak úgy is keveset mondanak.
Papírra vetve emlékük megmarad nekem…
S mi szép volt bennük, nem feledhetem…
Ha rosszabb a vers, mint szülője, az érzés,
Ezt a bűnt nekik megbocsájtom én…
Hiszen életüket nem a becsvágy adta,
És nem a siker vágya vitte a porondra…
Nekem adtak szépet és amint visszanézek,
Szívemben nyugalmat s melegséget érzek…
1982. november 28. L.GY.
Édesanyámnak....
Szeretném e szót sokszor kimondani,
Hogy elférjen benne mindaz, amit érzek:
Szeretet, hála, nagyszerű öröm…
Ha kék szemén át a lelkébe nézek.
Tudom, sokszor fáj nemes szíved,
Ha rossz vagyok, ha helytelent cselekszem,
Betűvetés vagy olvasás helyett
A testvéremmel céltalan veszekszem.
Tudom szívedben gyakran könnyezel,
Ha pontatlan, rest vagy lassú vagyok,
Segítés helyett egyetlen Anyámnak
Gondot és szomorúságot okozok.
Tudom, hogy drága szorgalmas kezed
Védően óvja kicsiny életem…
Szeretve aggódsz, éberen vigyázol,
Hogy ne történjék semmi rossz velem.
Anyám! Lehet, hogy Te még azt hiszed
Kicsiny még, gyenge s erőtlen a lányod
S helyette Néked – őt az életeddel
Védened kell, mint törékeny virágot.
Anyám! Szeretett drága jó Anyám!
E szent napon ma szólni kell nekem
Hozzád! – kit mindig úgy szerettelek,
Hogy életemet adnám át Neked!
Hidd el Anyám, hogy már erős a lányod,
Ostoba játék már kevés nekem…
Az élethez, a gondhoz, alkotáshoz
Itt vagyok én is… itt a két kezem…!
Ha tanulással, tervvel és tudással
Sok év után már alkotni fogok.
Az eredménnyel, e büszke virággal
Újra Tehozzád, Anyámhoz futok…
...................
És így törlesztem le mit értem tettél,
Hogy nemes volt, s nagy volt az én Anyám,
Hogy bölcsen a jövőbe nézve felneveltél…
Anyám … Édesanyám…!
Szeretném e szót sokszor kimondani,
Hogy elférjen benne mindaz, amit érzek:
Szeretet, hála s nagyszerű öröm…
Ha kék szemén át a lelkébe nézek…
Gyöngyi lányomnak Anyák napjára 1957. május hó 5-én
L. GY.
(Nikének sok szeretettel, emlékezésként a szép felolvasásra. 1982.
május 02.
Viki nagypapa)
Álom...
Ma valami nagyon nemes
Érzés az, ami a véremig
Bennem vetül…
Pirossá vált a sötét…
És lágy melegség ömlik el
A szívem körül…
Elmerengek…
Csendesen Rád nézek…
Téged, arcod vonásait
Szívemmel érzem…
Minden kis porcikám
Ujjongva örül…
Elönt egy boldog érzés
A szívem körül…
Még nem is szóltam,
Meg sem fogtam
Lágybőrű kezed…
S én valami édes
Hullámvonalba
Zuhanást érzek…
Az életem szép lett,
Örömmel élek…
És valami megmozdult,
Belül, valahol mélyen…
A szívem körül…
Az álomból
Lassan ébredek…
Lágy hangú zene
Leng kívül-belül…
Vidám az élet,
A nap is örül…
És én csodásan
Lágyan simogató
Kezedet érzem
A szívem körül…
1986 január 18.-án a virradó hajnalban, még az álomban
született meg ez a szerelmi vers. A téli reggel varázsa
csempészte át az álomból, a tudatalatti világból a valóságba.
Álmomban sokszor elismételtem, nehogy elfeledjem.
Még félkábulatban gyorsan leírtam.
Gyöngyinek feleségemnek ajánlom régi szeretettel.
L.Gy.
Temetésemet láttam
Egy furcsa álom szállt tegnap reám,
Átmentem nehezen az élők taván
S komor sírok közt egy sárga ház előtt
Égő kaszával, a halál megölt…
Markos legények lepedőre tettek,
S nekigyürkőztek, hogy majd eltemetnek…
Cifrán faragott ládába tapostak…
S ez fekete emelvényre dobtak…
De csak a testem volt, amit megragadtak.
Eszem, fülem, szemeim épen maradtak…
S látatlanul kajánul nevettem
Ahogyan búcsúszó hangzott el felettem…
Észrevétlen lettem s a szívekbe néztem,
Élveztem, hogy gondolatuk szavát is megértem…
De furcsa is volt és mily kacagtató,
Hogy mennyire más volt a hangos, és más a néma szó…
Amaz dicsért, hogy munkám sokat ér…
Emez azt mondja: jó hogy már nem él…
Amaz fejem köré font szép glóriát,
Emez szidja a megkésett halált…
Amaz szól, a veszteség el nem viselhető…
Emez: a fejlődés majd most ugrik elő…
Amaz szól: sohasem felejtem el…
A másik szól: végre én temettem el…
25
Amaz fekete gyászt hord a ruhán,
Részvétet morog álszent ajakán,
Ennek füléhez sem jut a beszéd,
S mikor lesz vége? Ezen jártatja eszét…
Nevetni késztet e furcsa látomás…
Ez ostoba, de aljas képmutatás…
Ha ez törvény s ez a földi élet…
Ily álnokságból én bizony nem kérek…
Mert ki mélyen gyászol, néma, nem beszél…
Gyötri az érzés… és alighogy él…
Talán nem is itt van… csak valahol távol…
Szinte menni készül ő is e világból…
Mint ki szólni akar, a katafalkhoz állok,
Felharsanó jelzést adnak a fanfárok…
Rejtett némaságom ködéből kilépek,
S régi formámban a gyászon szertenézek…
Emberek – így szólok – sose gyászoljatok…
Ha a test meghalt is! Még élnek az álmok...
Az elképzelések… és amit megéltünk,
Lelkünk virágait – tovább viszi vérünk…
Ez élettelen anyag nem otthona a vágynak…
Vegyük annak – ami: a föld termő porának…
Tiszteljük e sorsát… de ne ünnepeljük…
Mint a futó felhőt, a szélnek eresszük…
S ahogy a lágy szellő leszórja a földre…
Eggyé lesz a múlttal… s tápot ad jövőre…
S így e furcsa játék, az emberi élet
Az örök körforgás céljához elérhet…
Budapest, 1983. március 30. L.GY.
Lehet, hogy nem tanultunk semmit, emberek?
A trónörököst, a császári ház fiát,
Megölte golyóval egy bosnyák diák.
Akkortájt apámmal sétálgattam én.
A körút zsongott, bosszút kívánt a nép…
A háború ötéves vérfürdőbe fúlt…
Pusztult az ember, érték és a múlt…
Nem fékezte ész a téboly viharát…
Elnémították a lelkiismeret szavát…
Alig akadt, aki már tisztán látta:
Csak a józanság a mentés „szalmaszála”!
Európa pusztult, sok ország leégett…
Hontalan nyomorrá vált az emberélet…
Volt ki titokban szította a tüzet,
Mert zsebében arannyá vált a rémület…
A vérfürdőből is kincset harácsolt,
Üzletté tette a haldokló világot…
A haszon hatalmat, nagyravágyást termelt,
Ebből világuralmi vágy keletkezett…
Ide jutottunk, mert bennünk bosszú égett…
És nem tanultunk emberi beszédet…
..................
Két évtized kellett, hogy talpra álljon
Az ember, s a földön új otthont találjon.
Még csak álmodtuk a békés jólétet,
Alig eszméltünk… s a világ újra égett…
S ez gonoszabb lett, mint volt az első…
A népirtás módszerét vette elő…
Ördögi kéjjel tombolt a halál…
Ömlött a nép, kikre gázkamra vár…
Földrészek harca volt a pusztulás,
Apokalipsis… nagy leszámolás…
Végtelen sorban pusztultak emberek
S atombombát dobtak le emberi kezek…
A kegyetlenség nem ismert határt,
Nagy tétekért ment a versenyfutás…
A földi élet már semmit sem ért,
Feláldoztak mindent az érdekért…
A hatalom étvágya megszaladt…
Neki ömlött a pénz, üzlet, arany…
A népek? Szegényen földre rogyva éltek
S feltétel nélküli segítséget kértek.
A rabolt arany kölcsönként visszafolyt,
A nyertes pénznek nagyhatalma volt…
Vesztes lett győző s legyőzött egyaránt,
Bilincsé vált a segély, az adomány…
A bankár képét öltötte a Moloch…
Pénzt, gyárat és sok tudóst rabolt…
A behódolt világ is megváltozott
Aki jött parancsolt… a régi elhallgatott…
Az új hatalom nagy hasznot akart,
Minden tudományt és minden aranyat…
Ahhoz kötötte léte minden vágya,
Hogy világuralmi tervét megcsinálja…
Önimádata az eget verdesi,
Magát az élő istennek képzeli…
Célhoz tud jutni kölcsönnel, tanáccsal,
Ha nem sikerül… úgy ökölcsapással…
A népek bénultsága pedig tart tovább…
S a Moloch énekli gúnyos himnuszát…
Meddig kell tűrni még, hogy ez minket vezet?
Mikor tanulunk a múltból emberek?
............
Mily csapás jöhet még ily évek után,
A harmadik világégés hajnalán…?
A világ megoszlik, van jó és igaz
És van, amiből sohasem lehet az…
Negyvennégy év! Egy életnyi idő…
A békét elűzték … tán vissza se jő.
Kapunk előtt a legszörnyűbb valóság,
Leszámolásra készül a nagyvilág…
Két hatalom a földön szemben áll
S kezükben a világ-pusztító halál…
Anyák, gyerekek! Elmúlt évezredek…!
És emberiség!... eddig hiába éltetek?...
Egy kis csoport makacsul azt hiszi,
A föld gyümölcsét csak neki termeli…
A földet, eget, s a világ űrterét
Azzal bírja is, hogy rá tette kezét…?...!
És a jogcím? Ezt ő sose kérdi…
A pénz hatalma! Ez a fő neki…
Az nem zavarja, hogy ez aljasságnak ára
Az, hogy milliókat küldenek halálba…
Egy célt ismer csak, előtte ez lebeg…
Szerezni sokat… amit csak lehet…
Nem tekint ő mást, csak érdekét s magát…
A kapzsiság ezt tette ezer éveken át…
A pénz hatalma vajh meddig mehet?
Az emberiség válaszúthoz érkezett.
A sok út közül csak egy a járható:
A földön az éljen, ki igaz, ki jó…
Hangozzék el egyszer a végső igazság:
Pusztuljon örökre a számító gazság…
A békét kívánó ember milliárd
Élni akar…! A bűnnek megállj!-t kiált…
............
Vagy tévedek? És az is meglehet?
Hogy nem tanultunk semmit emberek…?...?
Az emberiség már saját sírját ássa…?...?
Mert méltatlan lett értelmes világa…?...?
44 éve, hogy kitört a második világháború, mely sohasem látott
pusztítást és Amerika számára mérhetetlen meggazdagodást jelentett.
A világ mai urai teljes atom-felkészültséggel készen állnak
a harmadik világháborúra, az egész földi élet elpusztítására, megsemmisítésére.
A legnagyobb bűnre, amit az emberiség egyáltalán
elkövethet. A legnagyobb gaztettre, amit a legpokolibb gonoszság,
aljassága elképzelni tud…
De a világ népei felébrednek egyszer a kábultságukból…Lesz erejük
arra, hogy a tébolyultak utolsó tragikus lépését megakadályozzák.
Balatonszéplak, 1983. szeptember 04. L.GY.
