Temesi Éva Irodalmi Kör

RENDIK ZSUZSA

Egy kis plusz ”Ars poeticámhoz”
… vagy mínusz?

Tegnap óta papírok
S fantasztikus sorok vesztek el,
Agyam, e pőre dalnok
A Fekete lyukban vesztegel.

S arcul köp a giz–gaz ördög,
Lovagolok idétlenül témámon,
Fejemben zuborog és pörög –
Meddig tart vajon e rémálom?

Témát, rémát, valamit! – lihegem,
De minden szó és a mondatok hegye,
Ami szét is pattan – idegen.
S itt a piac: „Tessék, ezt kapta, vegye!

Hangszerem, bús lantom húrtalan,
Mi történt, hogy egyszerre csak nyögök,
S tollamnak tintájában valami kurta van,
Szembeszélben a piros nyelvű Lucifer röhög?

Elmúlt a szerelem az eszme és a láng,
Vége az ifjúságnak, felelős anya vagy.
Bizony, kirágtuk édes húsú cseresznyefánk,
Csak s, követel és a „már” ami élni hagy.

Az ember jussa, joga

Karcolgatok…
Keveset…
Rajzolgatok,
Betűk…
Lyukat vás a papíron
Helyük,
És én csak írom,
Keresgélem a szavakat,
Talán az igazság szabadságát hívom?
Ketrecéből kiengedem a madarat!
Szállj! Vidd hírül mindenfelé
Hogy csak kalit s rabság az emberé!
„Az igazság szabaddá tesz!”
Ki bizonyítja ezt?
Tőlem messze, messze repült az „igazság madara”.
Elért viszont a télutó hava,
Vele köd, hó, jégség, fagy, hazugság a nyárról,
Kivel bizakodó szíved még kapcsolatot ápol,
S hogy végre végetért az álmodozások kora,
Az hogy az embernek mindenhez lenne jussa, joga?

S ezzel vége!
– Önmaga ítéletére!!!

Szálljunk tova

A szárnyaim porcogósan ropognak,
Ahogy repülök a poétákkal.
Gondolataim kuckója
recseg, nyisztorog a
bizonytalan
építkezés okából,
szuvas fából.
Kell-e a kép
miképp
Felülemelkedhetsz a
középpontból,
hogy a felhők alját – de nem,
inkább a magasságát
megkóstolhasd – igen,
– „ezt” a vattacukrot,
– „ezt” a tejszínhabot,
hogy az illúziók és játékok teljesebbek
lehessenek.
– S így könnyedebben, édesszájúbban
– Szálljanak tova.
 

Elröppent egy gondolat…
Elroppant egy könnycsepp a szemed sarkában
Megtorpant a világ körülötted
Elengedted te a szerelmedet
Esemény volt eleinte
S remény éltető elemed ölelő, kitárt karjaidba
Ármány font körül később
Elhitte ő, amit mások sugdostak
Meghidegült minden tegnap óta
Megridegült a szíved helye itt, a jobbik oldalon
Szaladgál a futó ideg benned
Sírsz, csak sírsz nap nap után
Vársz kárhozatodra
Jársz némán
Kérsz újat
Holott ezt sem érdemelted meg.
Hűtelen – voltál te.

Nagyszerű történetem
...amikor tíz méter sem volt a belga király s köztem...

Fejemben nagyszerű történetem forgott, körözött,
Hogy volt-e tíz méter köztem s a belga király között?
Nagy dilemmám a múltból, jövőm gőze,
Hogy volt tíz méter testem s a belga király közt-e?
A hosszú delegáció a Nádor utcában jött, s közbe
Maradt tán tíz méter köztem s a belga király közt-e?
Barátnőm ajkairól felhangzott egy bősz: „Te,
Van tíz méter a te tested, s a belga király teste közt-e?"
Tisztelettudóan emeltem sapekom, s köszöntem,
Mert láttam, hogy tíz méter sem volt a belga király s közöttem.
S lényemnek kell-e még e találkozás? Kösz, ne.
Elég volt egyszer az a tíz méter a belga király s köztem.
De szellemem nincs legyőzve, lelkem örökké szabad,
Ha találkozásom a belga királlyal híven köztünk marad.
S én érdi kertemben két kézzel túrom a löszt,
Pedig tíz méter sem volt köztem és a belga király közt.

Vissza a természethez

Álca nélkül, áttetsző fehér fátyolként libegett át a pillangóhad a nesztelen, pirkadati erdő parányi, szinte kerekre szabott tisztása fölött. A művész – a szabad és zöld Természet teret engedett a törékeny lepke-földlakóknak, hogy légies rajaik legyezőszerűen szétterülhessenek, majd szétnyílván újra körbeszállingózhassanak, s kibonthassák pompázatos ködfátyol-játékukat örömkedvük szerint.
Sebezhető kis testeiket nem dobta leküzdhetetlen erő a messziről buján zöld fák méregszínű árnyékába, s nem kapta föl vad szélroham a hártyavékony, pirinyó lényeket, hogy a számukra oly dermesztően magas légörvényekbe ragadja őket. Dédelgetett a mai reggel aprót és hatalmasat, gyögét és erőset, ígéretét nyújtva egy újabb, csodálatos hangulatban induló hihetetlenül szelíd és ünnepélyes napnak. A párákat hamar felszippantó,
szívmeleget ontó sárgálló napkorong komótosan összefonta a világ teremtményeit az egységes lélegzettel, megújhodással, s még a szokásosnál is biztatóbban küldte az élet üzenetét a békés vackokba, hogy korai fölkelésre serkentsen minden erdei teremtményt.
Például a hangyákat. valósággal hemzsegnek rajtam. Őszintén nyílnak meg a táguló
szemek a nap köre felé, hogy lustán, rögtön becsukódjanak és egy, csak még egy édes percet lopjanak az éjszakai aljak puha melegéből /ami fájdalmasan kemény ám!/ e váratlanul és páratlanul csodás nap reggelén. Au, ez megcsípett, azannya, de szorgalmasan eszeget... Bezzeg én, egy megveszekedett vasam sincs kajára. Csőd a primőr vonalon is, a közeli konyhakertekben, amenynyire megvizsgálhattam néhány üvöltő kutya társaságában a
sötétség leple alatt. A feneketlen éji csöndet egy szempillantás alatt áttörte a természet ébredésének megszámlálhatatlan csattanása, zörgése, suhogása. A szétömlő fényben minden részlet visszanyerte körvonalaiban is élesen látható formáját. Fogyok. Állatian fogyok. Láttam magam tegnap egy kirakatüvegben. /Alig ismertem rám, bennem./ A tó tükre is megmozdult. A kristálytiszta vízben ezer és ezer fajta, milliónyi színben tündöklő hal törhetetlen iramban verődött csapatokba, hogy a kirobbanóan gyönyörű nyári
reggel szépséges derűjét együtt uzsorázhassák ki. Annak a fazonnak több, mint egy éve tartozok.
Mennyivel is? Notesz... Na, ezt holnap el fogom veszíteni. Nem lesz fájdalmas szakítás.
Míg ébredt az erdő éji álmából, a rőt-zöld szemű pápaszemes bagoly degeszre tömött, pukkadásig domborodó pocakkal rendezkedett be a nappali szunyókálására. Csontkés csőrét, melyet még pár órával ezelőtt egy óvatlan egér testébe mélyesztett, aprólékosan tisztára fente egy fa törzsén, majd a kimerítő éjszakai vadászat után nyugovóra tért. Esküszöm, beérném egy egérpörkölttel. Egér roston, nyárson, talán ledarálva a milánóiba, esetleg párolva, ínycsiklandó. Avas, tavalyi avarral elegyítve bele a májkrémbe, az
egérmájkrémbe. Fúj, de finom. Soha többé nem eszem májkrémet. Milánóit se.
Egy rideg gödörben fekszem dideregve a hajnali dértől: innen nem látom ilyen anyagi és testhelyzetben, hogy az én napom virradt volna fel.
Lassan felkúszott a kelő nap, ölelkező kedvű mosolyába szippantva a harsány reggelt, s az élet boldog igazságát tikkasztó sugaraira aggatva vetítette a heves nyár perzselő zenitjére:
Éhen fagyok.

Jelenség

„Sétizmus, ha hibás az „ESS” ejtése.

Idegesít az a sétizmus, ha a logopédus „S”-e cseng, de a „cs”, a
zs”, és a „dzs” is.
Elsősorban már a Teremtés, Isten és Jézus, a Krisztus, a Messiás
sem sétizmusmentes.
Későbbiekben az édesanya így csitítja síró csecsemőjét; „cssss”,
„cssss”…”
Sípol egy csöppet az apróságnak, hogy lecsendesedjen a kis
csecsszopó.

Orvosnál:
„…és tessék mondani főorvosnő, később mi lesz a betegségem lefolyása?”
Pszichológus és elmeorvosnő, csak pislog.
Súlyos. Súlyos. Csipogja.
„És később?”
„Nem vagyok jós. Csak orvos.”
„Sajnos” – sóhajt a páciens.

Manapság sok a híradás és a hirdetés is.
Egy kis csemege a hírolvasásokból:
„Politikusok látogatása a Szerencsi Csokoládégyárban. Jócskán
kóstoltak, nassoltak.
Estétől hajnalhasadásig findzsákból söröztek, mígnem becsapott a
sátorba a sistergős…”

„Közlekedés: „Sávváltással és sebesség túllépéssel nyergesvontató
balesete esett meg az M3-on egy gépkocsival és közös találkozásuk
egy segédmotorossal.
Sérült szerencsére nincs; a gépkocsi anyósülésének anyósa sem
részesült sürgősségi ellátásban, de ez hazugság.”

„Meteorológusaink jelentése: „Eső, ónos eső, havas eső és más
csapadék sem esélyes; napsütéses, szeles, felhőátvonulásos idő
járás les, lesz, minimális hőmérséklet ingadozással.”

„Sport: A vasárnapi meccsen lesgóllal mosta le a Vasas a Ferencvárost.
A játékosok sírtak elkeseredésükben. (Természetesen a
vesztesek.)”

„Hirdetés: Süssön sütit Ancsa sütőporral és krémest se friss tojásból
csináljon, csak műbalhésból.”

Felolvasta, vagyis elsuttogta:
Zsuzsanna másképpen:
Sosána

Most búcsúzom: Viszontlátásra! Viszonthallásra!
és vastaps…

Foton hatás

Bődült csattanással
pirkad rád vad fényével
a feloltott villany ezer-miliárd fotonja
– Odakünn egy kismadár meglebbenő roppant szárnya
mellyel agyad leszlappadt szívásával
összetapad önmagába
Ízzé-porrá zúzódottan lehullanak a szavak szirmai
foszlányok
úgy jutnak el hozzád
mint a legzordabb Picasso
– Ejnye hát no
megint nagyon beboroztál

Teknyő

Kristályosan szikrázott, sziporkázott a januári napsütés ragyogásában
a hófödte, hegyes-völgyes táj. A delet már elharangozták.
Leopold Lajos és neje, Trézsi asszony disznóvágást terveztek. A
nagyszerű alkalom másnapra ígérkezett.
A szintén e vidéken élő, kissé távolabbi szomszéd, Géza bácsi
pálinkázgatott pillanatnyilag Lajosnál. Ebéd után érkezett.
Az öreg azt latolgatta, hogy gyalogszerrel a havas emelkedőkön –
mert van még hátra három – mennyi ideig is fog tartani, míg hazakaptat.
Közben fogyott a barack.
Trézsi mély sóhajtással és elégedetlenséggel, csípőre vágott kézzel,
mint egy Miska kancsó, megállt a konyha közepén.
– Nincs teknő – jelentette a helyzet állását, mivel számba vette, mi
minden szükségeltetik majd másnap disznó feldolgozásához.
– Nekem van – mondta nyomban Géza bácsi. – Csak gyertek el
érte, s hozzátok ide. Békebeli.
– De jó! Látod anya, ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a
segítség – csapta össze és dörzsölgette két tenyerét Lajos. – Korán
reggel megyünk, és jövünk, csak annyi az egész. Nem nagy ügy.
Mindenki megelégedett a hallottakkal, a két férfi a pálinkával is
egyelőre, így Géza bácsi rövidesen indult.
– Géza bácsi – kedélyeskedett a házi gazda –, te három hegyen is
túl lakol, mint a király a mesében! – azzal vigyorogva hátba veregették
egymást ezek a pityókás hegyi emberek.
– Csak egy ugrás – tette még hozzá Lajos búcsúzóul.
A rádió másnapra is felhőtlen eget ígért fagypont körüli hőmérséklettel.
Azt viszont elmulasztotta jelezni a rádió, hogy Leopoldéknál a kora
reggel barackpálinkában fog úszni. Így esett, hogy a fürge Lajos
csak az ötödik erélyes felszólításra indult a teknőért, fülön csípve a
művelethez a jelenlévők közül Gyulát, legjobb ivócimboráját.
Egyik lábunk itt, a másik meg ott! – harsogta vidáman, mikor kiimbolyogtak
az udvarból a sötétben, hidegben, hogy kisvártatva
visszatérhessenek a disznóvágás helyszínére a teknővel.
Hogy miért csúsztak el állandóan az odafelé vezető úton?
Hogy miért volt meredekebb mindhárom kaptató és miért kellett
mindig egymást is elrántaniuk, miközben fölfelé törekedtek, azután
lefelé csúsztak és gurultak, felhemperedtek a hóban? Valamint az
árkokban? Már ahol volt árok… vagy csak tüskebozót…
S hogy miért kellett még egy-egy sört meginniuk a harmadik, a
nagydomb aljában a közértben, amely már megnyitott, de csak leltárra,
mire odaértek?
Hogy Géza bácsinál a két szilvórium már csak mogyoró legyen a
hab tetején…
Mert visszafelé jövet be is zárt a bolt, elvágva az utánpótlás útját,
de a két buzgó teknőszállító így megihatta az otthonról csempészett
fél liter barackot is…
Mindezek után most már úgy érezték, készek a feladatra: elég erősek,
fel tudják cepelni a visszaúton a nagydombra a nehéz, tölgyfa
alkalmatosságot.
Próbálták.
Isten tudja, hányszor rugaszkodtak neki, ugyanazzal a gyászos
eredménnyel.
Folyton visszacsúsztak, felbucskáztak, estek-keltek, összegabalyodva
a miskulanciával hármasban, s újra meg újra lent hevertek
a domb aljában, rugdosva, gyalázva, okolva a másikat. Keservükben
keresetlen, ékes magyarsággal adták az amúgy néptelen, hófehéren
csillogó békés, téli táj tudtára, mit is gondolnak arról, nekik
most teknőt kell szállítaniuk.
Közben az időérzéküket is teljesen elveszítették.
A tekenő egyre nehezebb és nehezebb lett.
Mielőtt rendkívüli módon megutálták volna egymást, a domb aljában
felfordították, és ráültek gondolkodni az ellenségre.
Egyre csak emelkedett a nap.
– Ha erre jön valaki, adok neki egy százast, csak vigye fel erre a
dombra nekem – sóhajtotta nehezen forgó nyelvvel Lajos.
Történetünk idején a legkisebb havi jövedelem 3.800.-Ft volt.
Jelentős ajánlatnak számított hát a százas, uszkve fél napi bér.
De hol is van az a valaki?
Üldögéltek a kivájt fadarabon és csöndesen – olykor hangosabban
– bölcselkedtek a maguk módján. Igyekeztek ébren tartani a másikat,
mert úgy érezték, az ittasság leveszi őket a lábukról, leragad a
szemük.
Hideg volt, de nem fáztak.
Hogy mennyi idő telt el, míg felbukkant végre egy figura, akibe látatlanba
minden hitüket vetették, azt nem lehet tudni, de a Nap
akkor magasan járt már.
És jött Ő.
Egészen vézna ember volt és mindent elsöprően sovány. Zörögtek
e férfiú csontjai, szívós, pipaszár lábai lötyögve végződtek elnyűtt
csizmájában. Zsebrevágott kezekkel, biztos léptekkel közeledett a
síkos úton. Nyílt, becsületes arca ráncos volt, szeme hunyorgott a
napsütésben.
„Rozoga”- gondolta Lajos, mégis valahogy érezte, igen, hogy ez
az az ember, aki nekik kell most. Megszólította, amaz megállt.
– Jó napot adj’ Isten!
– Magoknak is!
Feltápászkodtak a teknőről és visszafordították, egyenesen az emberke
elé. Ő csizmája orrával megbillegtette csöppet, s miután alaposan
szemrevételezte, megállapította:
– Teknyő.
Kijelentése érzelmek nélkülinek tűnt.
– Az. Békebeli – hagyta rá Lajos fanyarul.
– Disznyót vágnak? – érdeklődött a jövevény a továbbiakban,
szeme sóváran nézett át a két férfi alkoholgőzén, egyenesen az ő
szemükbe.
– Azt – bólintottak. Mindannyian tudták, hogy meghívni nem fogják.
Leopold rátért a lényegre:
– Az van, atyafi, hogy maga kap egy százast, ha ezt a teknőt felviszi
erre a nagy dombra. Mi nem bírjuk.
A férfiú szeme felcsillant az ajánlatra.
Azután felhúzta a bőrt a fogain, melyek ráncaihoz képest meglepően
egészségesek voltak. A tenyerébe köpött.
– Boríjják a hátomra – fordult meg.
Nagy üggyel-bajjal rátették és ő megindult.
Határozott lépésekkel, végtelen biztonsággal, szinte erőlködés
nélkül egy szuszra fölvitte a meredeken a „teknyőt.”
Odafönt levágta a földre. Még csak nem is lihegett…
Lajos és Gyula tántorogtak, meg-megcsúsztak, de sikerült követniük
igen nagy álmélkodások közepette.
A „Rozoga” megkapta a szép, piros Kossuthot, megbökte sapkaszerű
lityakját, zsebre csapta kezeit és komótosan továbbállt.
Éppen delet harangoztak.
A két felsült teknőszállító döbbenten nézett össze…
Mi lesz otthon, mert ezzel ugyancsak elkéstek…
– Majd kimagyarázom… – dünnyögte bizonytalanul Leopold Lajos.
Lassan, rosszkedvűen vergődtek át a két kisebb dombon, s végre
bekanyarodtak a kapun, de ekkorra újabb másfél óra telt el…
– Itt is vagyunk! – kiáltotta megjátszott derűvel Lajos, de már csak
Trézsi asszony mosogatott az udvari tűzhelynél.
– Már nem kell, vigyétek vissza – mondta mérgesen.
Egyedül csinálta végig a vágást a többi ittas férfival. Nem volt könynyű
dolga.
Lajos és Gyula csatakosan rogyott le a lócára.
– Azt nem – nyögte Leopold. A szagoktól elkomorult a gyomra. Hirtelen
világvége hangulat fogta el.
– Soha többé nem vágok disznót – jelentette ki dadogva a rosszulléttől.
Az asszony karcos, jegeces pillantását beleakasztotta férje bávatag
tekintetébe. Leopold felállt a helyéről.
– Lajos, te ma sem vágtál disznót. Én is csak egyet – mondta
Trézsi, belenyúlt a mosogatóba, s kiemelte onnan a nagykést.
– Eddig – tette hozzá nyomatékosan és kezében a mocsoktól
csöpögő pengével, félrehajtott fejjel lassan, nagyon lassan megindult
idétlenül hátráló férje felé…

Büféasztal

Mindenekelőtt pár szót ejtenék csak úgy, általánosságban.
Az ember azt hinné, hogy ez az a hely, a büféasztal, az állófogadások
helye, ahol intelligenCS egyedek, ha összegyűlnek, a
legkulturáltabban fogyasztják el kellemes csevegések, szellemes,
kötetlen párbeszédek közepett' kitűnő modorukban a felkínált, feltálalt
finomságokat.
Ozzy Osbourne lázadó angol zenész tett egyszer megállapítást
azokra, akik pontosan "betárazzák", mit fogyasztottak előző este e
közös asztalnál - ingyér. Megjegyzése nem volt hízelgő, mivel
Ozzy ki nem állhatja ezeket a lényeket, mely tényen az sem szépít
sokat, hogy ő maga saját állítása szerint több évtizedig azt sem
tudta, hol van. Gyakorlatilag, gondolom, ő ilyenkor is többnyire az
asztal alatt.
Szóval Ozzynak másnap több ízben felsorolták, pontosan mennyi
és milyen süteményt, hány lazacos, vagy kaviáros szendvicset,
pezsgőkre söröket, borokra whiskyket nyakaltak. (Ilyenkor természetesen
nem tartják "lovuk száját".) Ezért járnak oda, ez élteti
őket, mint a sivatagi vándort az oázis és kútja, partyról partyra. A
korlátlan fogyasztás. És az emlékezet. Nem, nem a műsorra, vagy
a díjátadásokra, ellenberger a zabálásra és a szlapálásra.
Na, de ez az angol-amerikai divat.
Mi, magyarok, hogyan állunk helyt a kultúra eme kulináris élvezeteket
kínáló, terített állófogadásainál? Hogyan öregbítjük hírnevünket,
mint a legkülönb nemzet?
Mi a magyar módi? He?
Vegyük górcső alá a kultúra: így az irodalom és a művészetek képviselőit
és bulijukon figyeljük meg, hogy kezdetben vala a káosz.
Mindenki összehord, amit csak lehet, ezeket az ételeket és italokat
elhelyezik egy asztalon.
Szülinap. Ünnepség. Nyertesek. Díjazottak. Átadják. Átveszik.
Taps.
Fénypont: a közkedvelt Tanár Úr zongorajátéka. Jó a kedv.
Még bemutató: Tai chi.
A japán nép tiszteli a magyar népet.
A magyar nép tiszteli a japán népet.
Mivel a nagy pillanat is elkövetkezett, ráeresztik az irodalmárokat
és egyéb művészeket a büféasztalra, amely mellett egymás lábán
taposva, lökdösődve - szerintem egymás szájában állva, ajaknégerekké
képezve ki a másikat - tömegülnek egy nagy, izgága
csoportban.
Örök törvény: mindenki első akar lenni! Tortagyújtás. Tűzijáték.
Sikerült. Legalább ennyi időre távolabb terelgetni őket, amíg ég.
És nincs baleset!
Újra rá. Az asztalra. Nem férek oda. Mindenki a legjobb pozíciót
vadássza. Könyökmankóval járok, esküszöm, utat fogok törni magamnak
vele. Tudják csak meg, milyen érzés kitaszítottnak lenni!
Felvágják a sütiket. Szerzek papírtálcán egy szelet finom
gyümölcstortát. Villa?
Villa...
A Villa Negra nem apácazárda...
De hol van?
Hol volt?
Volt?
Aki csak teheti, ötágú villáját mártja az olvadozó csokitortába,
gyászkeretet varázsolva körmeire, ujjaira, amelyeket csak tesséklássék
nyal le, mert megy az idő, a többiek frissiben felfalnak minden
lényegeset előle, nem maradhat le ő sem. Még a végén
elmondhatja majd odahaza, neki – semmi sem jutott!
Két irodalomkedvelő hölgy összekacsint: "Gyere, együk le a tagdíjat!"
– biztatják egymást és vállvetve harcolnak a sütikért.
Az egyik cukorbeteg tanárnő az előbb már beadta magának az
inzulint. Most éppen négy darab labilis, összeomló, horpadozó
műanyagpoharat egyensúlyoz bal kezében, jobbjával töltve beléjük
egy üvegből a pezsgőt.
– Kérsz te is? Hát persze! – válaszol helyettem és részrehajlás
nélkül osztogatja a kincseket. Simán mozog a tömegben, gyakorlata
lenyűgöz. Ő adakozó.
Csalódás - a pezsgő rossz ízű és túl meleg.
"Mindent végig kell kóstolni!" harsan föl az egyik oklevéllel jutalmazott
művésznő szopránja. Asszertív mozgással hozza mindenki
tudomására, hogy neki itt jogai vannak. Az asztal különböző pontjain,
nevesen mind az öt tortánál felbukkanva kihasítja belőlük az
önmaga megítélése szerint neki járó 25-30%-ot. Zsákmányát megragadva
sietős léptekkel kitipeg a teremből.
Hová vitte!?
A harmadik kör közben utána döcögök.
A recepciós két csomagot készít odakint...
Kettő darab mindent elnyelő kisgömböcöt...
A következő fordulót már tudatosan figyelem. Pogácsa. Egy teljes
tányérral, azannya.
Hiába, tudnak ezek a magyarok valamit...
A továbbiakban már nem lesem, mit talicskázik ki innen, mert indul
a tombolahúzás, sajnos már megint nem nyerek. Volt idő, amikor
elhoztam a fődíjat egyetlen jeggyel, de ez a tíz évvel ezelőtti múlt.
Most már csak beszélünk még pár szót ismerőseimmel, fogy a
tömeg.
Szemügyre vételezem a büféasztalon maradt romokat. Hopp, egy
pogácsa – elfogyasztom. Mintha faforgácsot rágnék. Iszom rá egy
kis vizet, az utolsó maradék maradékának maradékát és egy pohár
kólát. Fertig vagyok.
Pár hiéna portyázik még velem együtt az asztal körül. Szedegetnek,
csomagolnak a hulladékból a papának. A zsírját az élelmesebbek
már elkopasztották. A sajtos, sós masni – tortamaradék
tengelyen mozogva emeletes, édességekből álló, púpos szendvicseket
halmoznak egymásra és rakják a táskájukba.
Felfordul a gyomrom és feszül a hasam, elindulok inkább hazafelé.
Egyszóval, nagy vonalakban – ez a magyar módi.
Mit is ettem-ittam, összegzem bandukolás közben. Nem szokásom
elhozni, ezért kisgömböcöm üres.
Tehát volt egy szelet olvadó gyümölcstorta, egy pohár langymeleg
pezsgő, egy pogi, másfél deci víz, ugyanennyi üdítő és kész.
Ozzy nem örülne, ha tudná... csókolom a hangját.
Én meg maradok rajongó hívetek, üdvözölve benneteket – a
büfévályúnál.

Eső
avagy: "Esik"

Volt egyszer, hol nem volt, de volt egyszer egy esztendő, az 1985-ös.
Ebből az évjáratból származó korabeli műsoros kazetta akadt a kezembe,
borítóján a szolid, korosnak nem mondható Kern András,
enyhén zöldes, azaz éretlen színárnyalatban. Az „A" oldal negyedik
száma pediglen: Novák János – Kern András „Esik" című közös
szerzeménye.
Ez azt bizonyítja, hogy már 1985-ben is esett az eső.
Nem kicsit.
Ki gondolta volna?
Olyan régen volt...
Mivel eme ének-zenei mű szövegezete, nyelvezete nem túl inger
gazdag, úgy érzem, ki kell egészítenem egy szövegértő- és magyarázó
elemzéssel: mire is gondolt Kern András, miközben ezeket
a strófákat papírra vetette?
Ám előbb a rövid „hangzat" dallamvilágáról szeretnék pár szót ejteni.
Játékos, könnyeden vidám, játszi, mondhatni huncut dallamocskával
indít a szám – és a továbbiakban sincs ez másként,
egészen a végéig. Ez – nem jellemzi az őszi esőt. A tavaszit sem.
Így minőségileg a dalt csúfondáros kis gúnyolódásnak vélem, ha
az ember a saját maga baján göcög és gurgulázik csöppet, amikor
beborul két tudat alatti, letargikus hétre az égnek boltozatja.
Ez van.
Esik.
A fene egye meg. És vigyorogjunk.
Most térjünk rá a szövegre és fő témájára, az esőre. A nóta többszörösen
keretes szerkezetű, tulajdonképpen keretek a keretben, s
bennük ismétlések. Akár a természet, a dicső és esős. Ha tetszik,
ha nem, észre kell vennünk, hogy a nedvesség is újra meg újra ismétlődik.
A három napos borús idő többször, de a három hetes sem
annyira ritka. Kösz, Teremtőm a gondoskodást itt a lakótelepen.
A kezdő sorokról később kiderül, hogy refrénként üzemelnek, de
most indul a vízesés, azaz jön a víz itt:

„Esik mocskosul az eső,
Mennyit esik,
Piszkosul esik,
Rémesen esik,
Őrület ennyi eső!"
– halljuk Kern András hangján, tempósan. El is tudjuk képzelni
máris.
A „mocskosul", „piszkosul", „rémesen" jelzők mind-mind egyazon
jelentésbeli tartalmat hordoznak. Azt, hogy baromi nagyon. A
szerző még megjegyzi, mennyit esik. Na, mennyit? És hol? A tőzsdén?
Tényleg, a tőzsde sincs a szabad ég alatt. Hogy legalábbis ott
ne essen. Mégis – esik. Az árfolyam. Őrület, mennyit. Kérdezze
csak meg a Nyájas Olvasó a részvénytulajdonosokat.
A „mocskosul" és „piszkosul" nem pusztán az esőre, hanem ama
„leérkezett" esőre vonatkoztathatóan bírnak átvitt értelemben jelentéstartalommal,
mely víz elegyül a földdel, s e módon úgynevezett
„sarat" képez. Ez, ugye, eléggé kellemetlen. Gondos szülők
idejében felvértezik ellene óvodás, iskolás gyermekeiket. A mai kor
idióta divatja szerinti szellemben beizzadós, csúszós, lötyögős gumicsizmával
látják el csemetéiket. Ez a vacak lehet Superman-os
kék színű, vagy Disney hercegnős rózsaszín, s láttam már pokémonos
bármilyent, de közös tulajdonságuk, hogy a taknyos avarra
cuppanva a kiskorú rögtön dob egy hátast a legmélyebb pocsolyába.
Előnytelen az undorító gumijószág azon jellemzője is, hogy
NEM ő az a lábbeli, amely jól tartja a kicsi bokáját, míg a kedves (és
nedves) szülő eljut vele a balesetibe. (Unokabátyám szerint a gumicsizma
arra való, hogy az ember a „trágyaszart" „odább" vigye viselése
idején. A hupilila is. A neonzöld trágyát.)
Azt hiszem, így elkalandozunk. Koncentráljunk a lényegre.
A dalban itt új elem érkezik:
„Esik piszkosul az eső."
Ugye, nem is számítottunk már rá? De folytatja:
„Fú, de esik,
Lököttül esik."

Nem tudom és bizonytalanságom már-már állandó, hogy beszélhetünk-
e most rímről, rímekről; vagy csak egyáltalán arról, hogy
esik? Ez az össz' téma? És a réma is? Akkor hát – miért „fú"? Mi fú?
A szél? Fú, ellenben esik? E kettő azért nem mond ellent egymásnak
és zárja ki a másikat. Gyakran tapasztalom saját bőrömön. Persze,
persze, tudom: a „fú" – költői felkiáltás, indulatszavacska.
Lágyít. Hogy csak lassan csorogjon le az a víz a Kedves Olvasó
hátán, ami bejutott a gallérja mögé.
„Esik az eső,
Úgy éljek,
Nincs jó idő."
Ez a baj, hogy így élünk, hogy mindig van nekünk időjárás.
Egyszerűen nem lehet kiküszöbölni. És az - soha nem megfelelő.
És mindig olyan - idegesítő, nyomasztó, sz.., stb.
Bezzeg nyáron, a szélsőséges forróságban az ember csak napozik,
gondoktól mentesen napfürdőzik, majd elolvad, de egyszerre megdermed,
s egy Cyrano de Bergerac magabiztosságával „orront"
bele a légkörbe, s ellentmondást nem tűrően kijelenti: „Jön a vihar!"
Fejére áll a világ, benne Cyrano is. Így a lezúdult és a híres költőkatona
heftijének tülkében összegyűlt esővizet ki is kortyolhatjuk zivatar
után! (Záportározó.) Már akinek van hozzá gusztája. A nyári
zápor mindent felborít, elönt, felzaklat. Ez sem jó idő. Ilyenkor békés
lelkületű emberek nosztalgiával gondolnak az áldott, lassú, csöndes
őszi esőre...
Ahogy a továbbiakban ráerősít bennünket a dal:
„Rossz ez,
Mer' ősz van,
Rossz évszak ez,
Legalább tavasz lenne,
Az azért helyesebb.
Bár akkor is:
Esik mocskosul az eső,
Mennyit esik,
Piszkosul esik,
Rémesen esik,
Őrület ennyi eső!"
Nem, sajnos tévedtem, ez a szöveg nem tükrözi, hogy szeretnénk
az őszt, vagy akár a tavaszt. Viszont észre kell venni, hogy Kern
András fárad, a "mert" szó „t" betűje már hiányzik. Azt is megfigyelhetjük,
hogy ennek a Bandinak sem jó semmi sem, sem az ősz,
sem a tavasz, mi magánszorgalomból a nyarat már megvitattuk,
ideális évszaknak marad a szélsőséges hideg tél és egyéb csapadékai.
Az a bizonyos novemberi égbolt pedig tanulmányozása után
azt a döntést csikarja ki az emberből, hogy legszívesebben főbe
lőné magát. Mondhatnánk: de hát a hó! Igen! Öreg barátunk, a
Tanár Úr is nyilatkozott hó ügyében. Idézzük akkor őt:
– ...és amikor elkezd havazni, eleinte csak pár hópihe szállong, és
az ember megy az utcán, és az orra hegyére hull egy hópehely, és
nem olvad el, és közben egyre jobban, sűrűbben havazik, és a pihe
még ott van, és még inkább hull a hó, és az orrán csak nem olvad
el az embernek az a pehely, és boldog, és viszi...
Én, a flaszter gyermeke a havat meg a telet sem csípem, mert
rideg-hideg, csatakos, s ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.
Akkor mégis inkább a tavasz? Vagy az ősz talán? A beborult, búval
bélelt időjárat és az eső? Ahogy bugyborékolva ömlik... Tavasszal
is...
Egyszer Józsival, az MTA Titkárságának portásával a Nádor utcai
épület behemót udvari kapujában álltunk, s a betonon szinte habzó
tavaszi áradatot szemléltük az alkalmi hangulati válságban. Lepermetezett
bennünket pár csöpp. A kapus levette a szemüvegét, komótosan
megtörölgette az összepettyegtetett lencséket, majd
közölte:
– Én szeretem, ha esik az eső.
Mély döbbenettel néztem reá. Máris folytatta:
– Ha nem szeretném, akkor is esne.
Eme bölcsesség birtokában (melyet velem is megosztott) orrára
biggyesztette okuláréját, s telt búzakalászhoz méltón, lehajtott fővel
bevonult a kuckójába, fészkelődött egy kicsit, s két perc múltán már
tátott szájjal húzta is a lóbőrt az irigylésre méltó, sztoikus munkavállaló.
Végezetül még egyszer megismétli a dal az előző refréneket, a legvégén
kis szójátékkal, idézem:

„...
Rémesen esik,
Őrület ennyi esőőősz,
Tavasz,
És mégse jobb."
Kérem szépen, Kern András is feladta. Tulajdonképpen az elejétől
fogva nyűgös volt és éreztette velünk, hogy nem elégedett. Nincs
jó időjárás, megfelelő évszak, ideális eső. Törődjünk bele. Csendesen
megőrülünk a „lököttül" hulló csapadék és az éjsötét fellegek
hatására, majd utolsó erőnkkel a mély depresszióban
felkeressük a pszichiátert. Ez a sorok között olvasandó a nótában,
ez a kor emberének sorsa, tragédiája, hogy felírják neki a Prozacot.
Summa-summárum, jómagam határozottan tudom, sőt, száz százalékig,
megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy amikor Kern
András Novák Jánossal 1985-ben megalkotta ezt a kis remekművet,
gyöngyszemet az esőről, az általam felsorolt tényeket és egyéb
adalék leírtakat mind számba vette. Így vezetett rögös útja a szöveg
megírásában a hupilila, pokémonos gumicsizmától Cyrano
orrán át a Tanár Úr és a bepöttyögetett szemüvegű, aluszékony
portás bölcsességein keresztül egyenesen a Prozacig.
Ez fix.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Csomó egy ideig

Ertl Márti meséli
Vettem egy új télikabátot, a zimankó teljes beköszöntével. Kapucnis.
Bírom nagyon.
Eltelt az első tél. Kapucniját úgy használtam, hogy mindig masnira
kötöttem kétfelől lelógó zsinórját az állam alatt. /Megjegyzem, nem
értem, miért van ez a két műanyag göb a zsinór két végén. Nem
egyszer pattantak vissza arcomba, heves lehajlás után, vagy egyéb
megmozdulásaim alkalmával, kikötött állapotban. Továbbá megjegyzem,
hogy én nem szeretem, ha az állam alatt van megkötve
kapucnim. Majd jövőre teszek az ügy érdekében valamit./
Nem kellett sokáig várni, máris eljött a következő év késő ősz, ugye
te is tudod, hogy így megy ez.
És akkor én elkövettem azt az ostobaságot, hogy kötöttem egy csomót
kabátom egyik zsinórjára úgy, hogy tökfedőm arcvonalamra
gyakorolt harcvonala kimerevedjen, összehúzódjon legalább az
egyik oldalon, s ne csúszkáljon a kapucniban annyira a madzag.
Így már sokkal jobban éreztem magamat.
De mégis, az Isten szerelmére, ki mondja meg nekem, hogy ezek
a műanyag göbök miért vannak a zsinór végén? /Made in China./
Elnézem embertársaim hasonló kabátkonstrukcióit. Nekik is van
ilyen. Ők is lógatják. Mi lógatjuk. Ti lógatjátok.
Számtalanszor beakadtak ide is, meg oda is.
Egy kutyussal való barátkozásom alkalmával ő bekapta ezt a fityegő
műanyag vacakot, s boldogan szopogatta, ropogtatta. A
frászt hozta rám, meg a gazdájára is, mert ezzel az erővel el is fogyaszthatta
volna göbömet. Szerencsére a zsinórt nem rágta el, így
vissza lehetett szerezni tőle. Operációs úton történő fellelhetőség
esete jelenleg kizárva.
Na de maga a göb?
Mégis, mire való? Díszítés?
Eltelt a második tél is. Így, egy csomóval. Jól megvoltam.
Harmadik év ősze elkövetkeztével furcsállottam, amikor a szekrényből
elővettem, hogy hát ez meg micsoda? Ki kellene kötni ezt
az egy csomót, mégis, hogy néz ez ki? De mégsem tehetem, mert
funkciója van, sőt inkább a másik oldalra is kötni kéne egyet.
Csak ez egyetlen kikötésem van.
Minden szimmetrikus. A Föld, az állatok, a növények részei, az emberek,
a kabátok a csomóval, na és a műanyag göbök...
Amelyekről még mindig nem tudom, mi a célt szolgálnak? Kipróbálom.
Ha az egyik /az arra alkalmas/ végét benyomom, el lehet
csúsztatni a madzagon. Kis holtjáték. Érdekes. Jópofa. De minek?
Gondolataim vágtába kezdtek. Hiszen ez...
Hát persze! Most végre leesett a húsz fillér!
Ezekkel lehet beszabályozni a zsinór hosszát, hogy kapucninkat a
megfelelő nagyságban rögzíthessük!
De miért csak most, három év elteltével jövök rá erre?
Miért nem adtak ehhez a kabáthoz használati utasítást? Különös
tekintettel a göbökre? Mert az ember mindent nem tudhat...
A csomót így ki kell kötnöm, mivel küldetését betöltötte, jelentőségét
elvesztette. Jó párszor meghúztam azóta a zsinórt, amióta rajta
van. Masszívan tart. Majd a munkahelyemen kikötöm.
A munkahelyemen elfeledkeztem a csomóról. Egészen tavaszig.
Kabátom így a negyedik tél beköszöntével elég viseletes már, rajta
a csomóval, amit ki kellene kötni. Már tavaly elhatároztam és különben
is , cirka három éve itt van velem Csomó. Nélküle üres lenne
az életem. /Csomómentes./ Baj is van vele, elakad a göb benne és
csak a bosszúságot okozza.
Tudod, amikor kivettem a szekrényből ez év december másodikán
kabátomat /meleg volt a november/ kicsit felzaklattam magam, amikor
megláttam Csomót. Helytelen, de még mindig nincs kikötve.
Azaz senki sem oldotta ki idebent a szekrényben, nyáron.
Elhatároztam, hogy mosás után megteszem. Megválok Tőle.
Elfelejtettem.
Tulajdonképpen szeretem én Csomót. De ezt a könyvet még el akarom
olvasni, úgyhogy nincs időm Vele foglalkozni. / A könyv egy vitorlásról
szól, amely mindig két csomóval halad. Jobb, mint én.
Tehát elválunk?
Holnap?
A bevásárlás fontosabb. Ha lehetséges még elodázni...
Aztán meg újra jó idő lett, ergo levettem a kapucnit.
Elképzeltem, hogy egy rezegtetően rideg januári reggelen aztán
végképp beleakadok Csomóba. A buszmegállóban fogunk várakozni.
Hárman. Anyukám, a Csomó meg én.
– Anyu – mondám majd szülémnek – én ezt a Csomót itt a kapucnim
zsinórján, tudod, szóval ezt itt, most azonnal kikötöm...
– Biztos vagy benne? – kérdé erre ő.
Némán, vérző szívvel bólintok. Igen, még ebben a percben megszabadulok
Tőle!
És ekkor nekilátok a Műveletnek.
Jön a busz!
Már majdnem sikerül!
A következő pillanatban a busz fékezni kezd... Közelg...
Anyukám együttérzőleg fog nézni. Segítőkész lesz.
– Te, én a busz elé vetem magam – ajánlja majd.
De nem, erre nincs szükség, mert Csomó hirtelen...immár a múlté...
Ez természetesen a fiktív jövő.
Én meg azóta is egy csomóval haladok.
Az élet göbös útjain.

A kapatos Földhöz

Ó, Te borissza Föld,
Elvárod az első kortyot,
Beszívod a vért is,
Melyet ember emberből ontott.
Harmatos réteken
Vasalt, szöges bakancsok tapodnak,
Csillogó patakban
Fizetett lábai kalandor zsoldosoknak.
De az első korty – jár.
Ott, hol béke honol s szőlővenyigék,
S te, a Föld, forogsz,
Nem válogatsz, arcunkon veres veríték.
„Felszínen maradni"
A jelszó a lények, s a lényeg zászlaján,
Élet-háborúban
Megroppan a fény a vörösbor, s vér poharán.
Ember! Idd ki bátran!
S aztán pedig halj, ha akarsz élni,
Pusztulj, de csak mára,
Bódult mámortól vérbő hősnek nem kell félni.
Ámde hagyd kortyolni
A Földet ősszel, löttyintsd rá korsód pimpóját,
Majd jöjjön a tél is,
Aztán hajtsa újra kültető tavasz rózsabimbóját.
Disznó vagy, kapatos, részeg Föld!
Ellenséggé tetted nekünk az időt,
Körbejársz, s pörgeted, forgatod
A harcoló halandót, végül betakarod.
Én még bírom kegyelmed.
Létezem, élek – míg akarod,
vagyok.