Rendik Zsuzsa
RENDIK ZSUZSA
Egy kis plusz ”Ars poeticámhoz”
… vagy mínusz?
Tegnap óta papírok
S fantasztikus sorok vesztek el,
Agyam, e pőre dalnok
A Fekete lyukban vesztegel.
S arcul köp a giz–gaz ördög,
Lovagolok idétlenül témámon,
Fejemben zuborog és pörög –
Meddig tart vajon e rémálom?
Témát, rémát, valamit! – lihegem,
De minden szó és a mondatok hegye,
Ami szét is pattan – idegen.
S itt a piac: „Tessék, ezt kapta, vegye!
Hangszerem, bús lantom húrtalan,
Mi történt, hogy egyszerre csak nyögök,
S tollamnak tintájában valami kurta van,
Szembeszélben a piros nyelvű Lucifer röhög?
Elmúlt a szerelem az eszme és a láng,
Vége az ifjúságnak, felelős anya vagy.
Bizony, kirágtuk édes húsú cseresznyefánk,
Csak s, követel és a „már” ami élni hagy.
Az ember jussa, joga
Karcolgatok…
Keveset…
Rajzolgatok,
Betűk…
Lyukat vás a papíron
Helyük,
És én csak írom,
Keresgélem a szavakat,
Talán az igazság szabadságát hívom?
Ketrecéből kiengedem a madarat!
Szállj! Vidd hírül mindenfelé
Hogy csak kalit s rabság az emberé!
„Az igazság szabaddá tesz!”
Ki bizonyítja ezt?
Tőlem messze, messze repült az „igazság madara”.
Elért viszont a télutó hava,
Vele köd, hó, jégség, fagy, hazugság a nyárról,
Kivel bizakodó szíved még kapcsolatot ápol,
S hogy végre végetért az álmodozások kora,
Az hogy az embernek mindenhez lenne jussa, joga?
S ezzel vége!
– Önmaga ítéletére!!!
Szálljunk tova
A szárnyaim porcogósan ropognak,
Ahogy repülök a poétákkal.
Gondolataim kuckója
recseg, nyisztorog a
bizonytalan
építkezés okából,
szuvas fából.
Kell-e a kép
miképp
Felülemelkedhetsz a
középpontból,
hogy a felhők alját – de nem,
inkább a magasságát
megkóstolhasd – igen,
– „ezt” a vattacukrot,
– „ezt” a tejszínhabot,
hogy az illúziók és játékok teljesebbek
lehessenek.
– S így könnyedebben, édesszájúbban
– Szálljanak tova.
Elröppent egy gondolat…
Elroppant egy könnycsepp a szemed sarkában
Megtorpant a világ körülötted
Elengedted te a szerelmedet
Esemény volt eleinte
S remény éltető elemed ölelő, kitárt karjaidba
Ármány font körül később
Elhitte ő, amit mások sugdostak
Meghidegült minden tegnap óta
Megridegült a szíved helye itt, a jobbik oldalon
Szaladgál a futó ideg benned
Sírsz, csak sírsz nap nap után
Vársz kárhozatodra
Jársz némán
Kérsz újat
Holott ezt sem érdemelted meg.
Hűtelen – voltál te.
Nagyszerű történetem
...amikor tíz méter sem volt a belga király s köztem...
Fejemben nagyszerű történetem forgott, körözött,
Hogy volt-e tíz méter köztem s a belga király között?
Nagy dilemmám a múltból, jövőm gőze,
Hogy volt tíz méter testem s a belga király közt-e?
A hosszú delegáció a Nádor utcában jött, s közbe
Maradt tán tíz méter köztem s a belga király közt-e?
Barátnőm ajkairól felhangzott egy bősz: „Te,
Van tíz méter a te tested, s a belga király teste közt-e?"
Tisztelettudóan emeltem sapekom, s köszöntem,
Mert láttam, hogy tíz méter sem volt a belga király s közöttem.
S lényemnek kell-e még e találkozás? Kösz, ne.
Elég volt egyszer az a tíz méter a belga király s köztem.
De szellemem nincs legyőzve, lelkem örökké szabad,
Ha találkozásom a belga királlyal híven köztünk marad.
S én érdi kertemben két kézzel túrom a löszt,
Pedig tíz méter sem volt köztem és a belga király közt.
Vissza a természethez
Álca nélkül, áttetsző fehér fátyolként libegett át a pillangóhad a nesztelen, pirkadati erdő parányi, szinte kerekre szabott tisztása fölött. A művész – a szabad és zöld Természet teret engedett a törékeny lepke-földlakóknak, hogy légies rajaik legyezőszerűen szétterülhessenek, majd szétnyílván újra körbeszállingózhassanak, s kibonthassák pompázatos ködfátyol-játékukat örömkedvük szerint.
Sebezhető kis testeiket nem dobta leküzdhetetlen erő a messziről buján zöld fák méregszínű árnyékába, s nem kapta föl vad szélroham a hártyavékony, pirinyó lényeket, hogy a számukra oly dermesztően magas légörvényekbe ragadja őket. Dédelgetett a mai reggel aprót és hatalmasat, gyögét és erőset, ígéretét nyújtva egy újabb, csodálatos hangulatban induló hihetetlenül szelíd és ünnepélyes napnak. A párákat hamar felszippantó,
szívmeleget ontó sárgálló napkorong komótosan összefonta a világ teremtményeit az egységes lélegzettel, megújhodással, s még a szokásosnál is biztatóbban küldte az élet üzenetét a békés vackokba, hogy korai fölkelésre serkentsen minden erdei teremtményt.
Például a hangyákat. valósággal hemzsegnek rajtam. Őszintén nyílnak meg a táguló
szemek a nap köre felé, hogy lustán, rögtön becsukódjanak és egy, csak még egy édes percet lopjanak az éjszakai aljak puha melegéből /ami fájdalmasan kemény ám!/ e váratlanul és páratlanul csodás nap reggelén. Au, ez megcsípett, azannya, de szorgalmasan eszeget... Bezzeg én, egy megveszekedett vasam sincs kajára. Csőd a primőr vonalon is, a közeli konyhakertekben, amenynyire megvizsgálhattam néhány üvöltő kutya társaságában a
sötétség leple alatt. A feneketlen éji csöndet egy szempillantás alatt áttörte a természet ébredésének megszámlálhatatlan csattanása, zörgése, suhogása. A szétömlő fényben minden részlet visszanyerte körvonalaiban is élesen látható formáját. Fogyok. Állatian fogyok. Láttam magam tegnap egy kirakatüvegben. /Alig ismertem rám, bennem./ A tó tükre is megmozdult. A kristálytiszta vízben ezer és ezer fajta, milliónyi színben tündöklő hal törhetetlen iramban verődött csapatokba, hogy a kirobbanóan gyönyörű nyári
reggel szépséges derűjét együtt uzsorázhassák ki. Annak a fazonnak több, mint egy éve tartozok.
Mennyivel is? Notesz... Na, ezt holnap el fogom veszíteni. Nem lesz fájdalmas szakítás.
Míg ébredt az erdő éji álmából, a rőt-zöld szemű pápaszemes bagoly degeszre tömött, pukkadásig domborodó pocakkal rendezkedett be a nappali szunyókálására. Csontkés csőrét, melyet még pár órával ezelőtt egy óvatlan egér testébe mélyesztett, aprólékosan tisztára fente egy fa törzsén, majd a kimerítő éjszakai vadászat után nyugovóra tért. Esküszöm, beérném egy egérpörkölttel. Egér roston, nyárson, talán ledarálva a milánóiba, esetleg párolva, ínycsiklandó. Avas, tavalyi avarral elegyítve bele a májkrémbe, az
egérmájkrémbe. Fúj, de finom. Soha többé nem eszem májkrémet. Milánóit se.
Egy rideg gödörben fekszem dideregve a hajnali dértől: innen nem látom ilyen anyagi és testhelyzetben, hogy az én napom virradt volna fel.
Lassan felkúszott a kelő nap, ölelkező kedvű mosolyába szippantva a harsány reggelt, s az élet boldog igazságát tikkasztó sugaraira aggatva vetítette a heves nyár perzselő zenitjére:
Éhen fagyok.
