Temesi Éva Irodalmi Kör

VINCZE  D.  JUTKA

Toccata és fuga

Feltette a fekete bakelit lemezt, aztán meggyújtott egy gyertyát. A könyvszekrény egyik polcára könyökölve, állva hallgatta a zenét. Ha sokat ivott, akkor mindig hangosan szólt Bach, Toccata és fugája, vagy bement a paphoz hitvitát kezdett vele, részegen. Volt, olyan is, hogy kiállt a szakadó esőre, s csak hagyta, hogy verje az
eső az arcát. Alföldi faluban született, ott ját iskolába is. Amikor pályaválasztásra
került a sor, egyik nap megjelent egy ember az osztályukban a Mecseki Szénbányáktól. Mesélt a bányászatról, a szénről, az évmilliók alatt keletkezett „fekete gyémántról”. Jó ösztöndíjról, jó fizetésről beszélt, és hogy lakáskiutalásnál első a bányász, azt mindenki tudja. Így toborzott vájártanulókat, az Alföldön. Akkor
megragadta a fantáziáját, olyan lelkesen beszélt az az ember, hegyekről, mély tárnákról a bányászatról a szénről, hogy tizennégy évesen el is ment Komlóra, szakmunkás tanulónak. A diákok másodévtől már jártak a tanbányába dolgozni. „Kis leány ne bánkódjál, bányásznak halni szép halál” énekelték lelkesen a bányászhimnuszt. Voltak is balesetek, na nem a tanbányában, hanem más aknákban. Gázbetörés, bányaomlás, vagy elkapta a maró az egyik munkást és széttépte. Amikor végzett vájár lett, Tatabányára, a Bányaipari Technikumba akart menni, fel is vették, de még is előbb Anna- akna-, Kossuth- akna, aztán irány Pécs, az uránbánya másfél kilométer mély, forró pokla. A Bányaipari Technikumból nem
lett semmi, helyette a Nógrádi Szénbányák, Tiribes-akna lett végül.
Értett a munkájához, vágathajtás, frontfejtés, biztosítógerendák ácsolása a járatokban. Izmos fiatal ember létére, még jól bírta szívlapáttal megpakolni a csilléket is. Csákányos, vésős jövesztés szinte térdelve, ha marógéppel, vagy robbantással nem lehetett fejteni a szenet. Bányamentőnek is jelentkezett. A bányában a föld
alatt, a villanyszerelők és más szakmunkákat végzők vagy segédmunkások
között, első ember a bányamentő és a vájár. De nem csak a bányában, hanem bányászvárosokban is tisztelték a vájárokat.” Jó szerencsét” Így köszöntek a hetvenes években Komlón is. Itt Nógrádban is volt még benne valami a gyerekkori rajongásbóla bánya iránt, de már egyre inkább keveredett az utálattal.

Utálta a bokáig érő vizet, ha nem győzte elszívni a szivattyú, vízebtöréskor. Gyűlölte a szénport, ahogy izzadt arcára tapadt és siktakor, mire feljött a napvilágra csak a szeme fehérje látszott. Aztán meg egyre jobban félt is több száz méter mélyen, hiszen időről időre előfordult egy bányaszerencsétlenség. Olyankor örült,
hogy nem az ő csapata van szolgálatban a bányamentő állomáson, nem nekik kell menteni a föld alá rekedteket. Szerették, becsülték mindenhol a jó munkájáért, ha dolgozott, de egyre gyakrabban berúgott és olyankor nem ment dolgozni. Elnézték neki, mindig megúszta egy kis fejmosással. Elnéztek már a szakmunkás képzőben
is a fiataloknak mindent. Gyakran éjjel jártak be a kollégiumba, udvarlás vagy kocsmázás után. Ott szokott rá az italra? Ki tudja. Nem tanácsoltak el senkit, hiszen” lejárnak már a bányába, úgy, mint a felnőtt férfiak”, ez volt a felfogás. Meg aztán örültek, hogy összeverbuválták őket, mint régen a katonákat, minden felől.
Volt már lakás is jó fizetés is család is. Éjjel, délutános műszakból hazafelé menve, rózsát lopott a kertekből a feleségének. Még is egyre jobban feszítette valami düh. Józanul talán csak magába fojtotta, hogy nem akarja Ő már ezt az életet. Talán ez járt a fejében, akkor is miközben elmélyülten hallgatta a zenét. Vagy nem gondolt
semmire csak hagyta, hogy a zene kifejezze helyette az érzéseit az indulatai. Egészen belefeledkezett. Azt sem vette észre, amikor a könyvszekrényen égő gyertya lángja elérte a felette levő polcot.

Csodállak

Pillantásod elrejtő, bársonypalást.
Mosolyod napfény, feloldozás.
Ölelésed hol életre hív és lángol
Máskor megtartó, hűsítő zápor.
Csodállak és féllek Te kiismerhetetlen,
Világok titkát rejtő ég felettem.

Harry úr

Fiúsan rövid hajú, ősz asszony hajladozott a ház előtti virágoskertben. Izmos testén otthonkát viselt a ruhája felett. Jó néhány éve nyugdíjas volt már és, a virág volt a szenvedélye. Két hosszú virágágyás futott a ház mellett is közöttük széles, gondozott pázsittal. Minden délután a virágait nézegette, néha lehajolt, hogy
kihúzzon egy szál gyomot. Ha kigyönyörködte magát a száz fajta színes virágban, akkor oda ballagott a kapuhoz, felkönyökölt rá és nézte az utcát. Olyankor szokott csatlakozni hozzá a hatalmas németjuhász, az is feltette első lábait a kerítésre, így kicsit magasabb is volt az asszonynál. Az ismerősök meg-meg álltak az egymás
mellett álldogálók előtt, kicsit beszélgetni, pletykálkodni, ahogyan az faluhelyen szokás. Nevetve nézték Harryt a kutyát.

– Úgy áll az asszony mellett, mint valami uraság- mondogatták mindig. Így lett a kutyából Harry úr. Jól nevelt kutya volt Harry úr, soha nem taposta le a virágokat, ezért szabadon jöhetett – mehetett a ház körül. Más állatok is voltak hátul a baromfiudvarban. Tyúkok, kacsák, libák. Egy hatalmasra nőtt gúnár volt még, aki szabadon járkált, de az maga szabadságolta magát mindig, amikor kirepült
füvet csipegetni a gyepre. Egy nap a háziak arra lettek figyelmesek, hogy a gúnár feje a kutya szájában van, az hátrálva, fejnél fogva húzza erre-arra a szárnyast, így tántorognak össze-vissza az udvarban. Mire rémületükből felocsúdtak, addigra a kutya elengedte a gúnárt, az tovább legelt, a kutya hevert, mintha mi sem történt
volna. De ezután az eset után már szemmel tartották őket. Látják egyszer, hogy a gúnár, hosszú nyakát nyújtogatva, oda megy a kutya elé, az hatalmas szájába fogja annak a fejét és megint táncolnak körbe az udvaron. A család, az asszony a fia meg a menye, úgy dőlt a nevetéstől, hogy még a könnyük is kicsordult. Rendszeres produkciója lett ez a két állatnak, amivel jól elszórakoztatták magukat és a nézőiket is. A fiatal párnak, még azon a nyáron kislánya született. Ki-ki vitték a csecsemőt a levegőre, ha alább hagyott a forróság. Persze a kutya mindig ott legyeskedett körülöttük. Gondolták, bemutatják Harry úrnak a gyermeket. Elé
tartották, hogy jól szemügyre vegye a babát, de az vagy lesunyta a fejét, vagy úgy csavargatta, tekergette a nyakát, hogy még véletlenül se kelljen egy pillantást se vetnie arra a furcsa szagú micsodára. Mindegy, majd megszokja gondolták a fiatal szülők és nem erőltették tovább a dolgot. Valamivel később, talán egy-két hét
múlva, tárva hagyták a lakás ajtaját, be lehetett látni egészen a fiatalok hálószobájáig. Ott bent a heverőn üldögélt az anya, ölében a kicsivel. Hirtelen, váratlan, beviharzott az udvarról a hatalmas németjuhász, végig nyalta a gyermek arcocskáját és ugyanazzal a lendülettel már újra kint is termett az udvaron. Az anyának még arra sem volt ideje, hogy elkapja a kutya hatalmas nyelve elől a
csecsemőt. Úgy látszik így jelezte nekik Harry úr, hogy meghányta vetette magában a dolgokat és úgy döntött, hogy befogadja a falkába ezt a nyekergő csomagot, mert attól fogva önként őrt állt vagy inkább csak őrt feküdt a babakocsi mellett, ha kitették délutánonként a teraszra aludni a kislányt.

Üres, fehér vászon előtt

Ötvenszer- hetven, ez a fehér vászon.
Most még ráképzelhetem egész világom.
Ráfesthetném a Holdat a Napot,
Az égről az összes csillagot.
Festhetnék kéket, zöldet.
A FÖLDET
Ráfesthetnék sietős embereket,
Kocka fejűeket, és kerek fejűeket.
Egy embert, kinek üres a belseje,
Egy másikat, kinek soká lesz elseje.
Festhetnék egy csepp bánatot,
Festhetnék boldog pillanatot,
Az egész rohanó életet…
De ha az ecset a kezembe kerül,
Akkor a világ lecsendesül,
Az idő megáll.

Játszótéren

Az apró tér közepén, láncos hinta van, kicsit távolabb homokozó, körbe padok állnak. A teret három oldalról tízemeletes, szürke panelházak árnyékolják be már délutánra. A negyedik oldalon, a játszótér Üllői út felőli oldalán, fákkal sűrűn beültetett kis park fogja fel valamennyire az autók, villamosok, buszok zaját és bűzét. Körben a padokon emberek üldögélnek, fiatalabbak, idősebbek, férfiak,
nők vegyesen. Erre a kis játszótérre menekültek a lakásokból a fullasztó, nyári hőség elől. Egyiknél könyv van, másiknál újság, és van, aki ásványvizes palackot szorongat a kezében. Néhány gyerek játszik csupán a terecskén, a szerencsésebbek a nagyszülőknél vidéken, vagy táborban nyaralnak. A felnőttek, akik többnyire
ismerik egymást, vagy talán pont szomszédok is, csendben beszélgetnek,
vagy csak nézik a játszadozó gyerekeket. Alkonyatkor, amikor már enyhült a forróság, lassan kezdenek kiürülni a padok, csak egy kisebb társaság beszélgetett tovább, a tér egyik padján. Egyikük sovány, talán negyven éves férfi, szájában fekete fém fogak látszanak beszéd közben. Mellette, egy ősz hajú, szakállas,
idős ember ül, lába előtt nagy, medveszerű kutya hever lustán. Egy asszony az unokájával, akiknek még nem akaródzik visszamenni a nyolcadik emeleti pokol forróságába. A padon ülők előtt, egy egymással örökké zsörtölődő házaspár álldogál. Két gyereket neveltek fel, de nem régen elköltözött mind a kettő. Nyugdíjasok is ebben az évben lettek. Talán ezért voltak kedvetlenek mindig, de főleg az asszony, hogy így egymásra maradtak az urával. Valamennyien otthoni ruhát viselnek, hiszen otthon vannak Ők, ezen az Ady Endre út és Üllői út határolta, családi házak közé beékelt, lakótelepen. Amikor a magas betonfalak mögött eltűnt a nap, lassan beesteledett, s ki gyúlt néhány lámpa a téren. Valamennyien megkönnyebbültek, ahogy elviselhetőbb lett kicsit a levegő. Előkerül egy kétdecis üveg és pár doboz sör is. Beszélgetnek, iddogálnak. Nem isznak sokat, csak annyit, hogy kicsit jobban megered a nyelvük és a jó kedvük egyre nő. A házaspár sem zsörtölődik már, ellágyultak a kemény arcvonások. Nem voltak részegeskedők, talán csak az álldogáló asszony férje ivott gyakran többet a kelleténél. Olyankor feltette arany nyakláncát, pecsétgyűrűjét, karkötőjét, kínai piacon vásárolt szabadidőruhát vett magára. Így „kicsinosítva” váratlanul
becsengetett valami ürüggyel egyik, másik lakóhoz a lépcsőházban.
Ott persze igyekeztek gyorsan megszabadulni a hívatlan, ittas szomszédtól. Amikor megismerkedtek, az asszony gépíró lány volt a gyárban, ott nagyon megtetszett neki a magas, jóképű udvaros fiú. Miközben ezeket elbeszélik, a megismerkedésüket, a nyugdíjat, miegymást, a pár elfárad az ácsorgásban. Előbb csak ülőhelyet keresve ülnek fel egy- egy hintára és lábukkal néha meg lökik magukat, amitől kezdetben csak aprókat mozdul a hinta. Így beszélgetnek, nevetgélnek tovább. A sötétben kedélyes kis társaságot alkotnak. A hitázók arca előbb eltűnik a sötétségben, mikor hátrafelé mozdul a hinta, amikor pedig előre lendül és a lámpa fénykörébe ér, akkor felbukkan az arcuk újra. Egyre bátrabban, egyre magasabbra lendül velük a hinta, s a hintával együtt repülnek a
gondolataik is. Kitudja hova, merre szállnak. A gyerekkorukig? A fiatalságukig?
Messzire erről a szürke telepről, jól látszik az a fel-felbukkanó arcukon. Az alkalmilag összeverődött kis társaság többi tagja, hirtelen elhallgat. Megdöbbennek a különös látványtól. Némán bámulják, ahogyan a lámpa fényében felbukkan egyszer a férj, máskor az asszony, szinte gyermekivé változott, boldog mosolytól
ragyogó arca.

Óvakodj azoktól

Csak azoktól óvakodj,
Tőlük mentsen meg az Isten,
Kiknek érdemük lehet rengeteg,
Csak jellemük semmi sincsen.
Ahol az érdeke van, oda hízeleg.
Veled is nyájas, ha éppen észrevesz.
De, ha akaratát nem szolgálod,
Akkor hullik rád bőven átok.
Előveszi fészkéből a kígyót,
Kő alól a békát, hogy minél több
Szennyet szórhasson rád.
Hamis kutyaként, hirtelen megharap.
Nem ereszti a Koncot.
Nem hagy belőled csak néhány
Megrágott csontot.
Aztán elintéz, mint Szabó Lőrinc a kedvest:
„ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd”
Nem érdekli tovább a „magyarázkodás”.
Az ilyen ember ostoba, mert még azt sem látja,
Amit egy nap felépít,
Másnap saját kezével a szemétre hányja.
Felé se nézz, mérge bármi heves,
Te menj tovább, s mint én, csak nevess.

Szomszédság

A nehéz mozgású, testes, idős asszony, döcögősen jött, ment az udvaron. A férje magas, szikár, egyenes tartású öreg ember volt. A házaspár két fia régen megházasodott és elköltözött. Az unokák iskolába jártak már. Az öregek meg csak művelték a kertet, gondozták az állatokat. Az idős férfi kijárt még a szőlőbe is. Dolgoztak, mint egész életükben mindig. Szomszédjuk egy szívesen beszélgető, szívesen tréfálkozó, az öregeknél
jóval fiatalabb férfi volt meg annak az Anyja. Az idős pár, egyszer a férfi, máskor az asszony gyakran megállt és rákönyökölt a két portát elválasztó kerítésre, kicsit beszélgetni a jókedvű szomszéddal. Az ember gyakran mesélte, hogy mik történtek régen a
katonáéknál, meg, hogy ágat tűz hátul a nadrágszíjába, hogy ne égesse a hátát a nap, úgy dolgozik a szőlőben. Így kalandozott a régmúlt és a jelen között a beszélgetések közben. Na meg mindig történt valami a faluban, azt is meg kellett ugye beszélni. Az idős
asszony szorgalmasan járt a misékre vasárnap meg ünnepeken a közeli templomba. A fiatalember gyakran kinevette magában az öregeket, kicsit együgyűeknek, kicsit durva lelkeknek tartotta őket. Ételszentülés meg Gyümölcsoltó Boldogasszony, Virágvasárnap,
legyintett. Nem mondom, húsvét hajnalban kicsit pálinkázni a falubeli férfiakkal a templomkertben, az jó szokás, gondolta. Rendszeresen tréfálkozott a szomszédokkal, de főleg az asszonyt szerette, merte ugratni. Egyszer, amikor kezet mosott a fürdőszobában, pillantása ráesett a kád szélén heverő mosószappanra. Otthon főzték régen az asszonyok a szappant, de már persze más világ van. Nekik még most is volt azokból a szappanokból a házba. Az Anyja használta is a műhelyben beolajozódott munkásruhák mosására.
Ahogy nézte a szappant, hirtelen, hangosan felröhintett és kisietett az udvarra.
–Annus néni! Mikor van Szappanfőző Boldogasszony napja? – Kiabáltát nevetve a kerítés fölött. – Édes fiam! Lehet, hogy nálatok olyan van, de nálunk olyan nincsen. – Felelte akkurátusan az asszony. De nem haragudott meg Ő ezekért a tréfálkozásokért. Másnap már
dicsekedve mutatta a kerítésnél, hogy milyen gyönyörű sárgarépák teremnek a szőlőben a jó puha, homokos földben.. Aztán nem csak szőlő és nem csak répa terem ott, hanem szebbnél szebb virágok is nyílnak, amiket még maga ültetett a két kezével.. De nem látja
már ő soha azokat a virágokat, sóhajtozott, mert öreg, fájós lábai már évek óta nem viszik ki a „hegyre”. Annus néni születésnapja júliusban volt. Aznap délután, amikor
meglátta, hogy a fiatal férfi kint időzik az udvaron, kerek arcán boldog, széles mosollyal jött a kerítéshez. Dicsekedni jött, megosztani az örömét a szomszédokkal is. Arca ragyogott, szinte megfiatalodott, ahogy büszkén mesélte, hogy a szőlőben az elsőnek kinyílott
pompás kardvirágokat hozta el neki a férje, a születésnapjára. A fiatalember, ezután hosszan elgondolkodott. Milyen ridegen, hidegen szokta szólongatni az öreg az udvaron az asszonyt. „Annus! Annus!” Néha úgy hallatszott, mint valami ostorcsapkodás. Soha
nem hallotta egymással kedveskedni Őket, az állatokhoz beszéltek legtöbbször, etetés időben, máskor csak csendben tették a dolgukat minden nap. Aztán még is. Ki gondolta. Ki gondolta volna, hogy ezek az öregek még mindig így szeretik egymást.

Egy régi nagymamáról

A nagymamára úgy emlékszem,
Soha nem ült csendben, tétlen.
Ebédet főzött, foltozott,
Rengeteget dolgozott.
Ha a kertet is elrendezte,
Egy-egy könyvét elővette.
Sok könyve volt, rengeteg
Mindből egy-egy, mese lett.
Ritkán nyomta az ágyat.
Misére ment minden áldott vasárnap.

3
Szégyen

Vendég kollégák és diákok érkeztek a Budapestre az egyik nagy
múltú, Ének-zenei, Nyelvi Általános Iskola és Gimnáziumba, Bécsből.
Sok éve jól működő kapcsolat volt ez már a bécsi iskolával.
Főleg az iskolák kórusaira épültek a programok egy héten át, de
azon kívül is igyekeztek élményeket nyújtani a vendégeknek a
budapesti vendéglátók. Legközelebb pedig majd ők utaznak
Bécsbe.
Gábor a kilencvenes évek előtt, orosz- magyar és ének-zene tanár
volt, aztán később az oroszt a németre cserélte. Az évek során jól
összebarátkozott a bécsi kórusvezetővel, Jürgennel.
Egy szabad délutánon, gyors városnézést terveztek az esti Opera
házi program előtt. Jürgen kíváncsi volt milyen képet mutat a rendszerváltás
után, Budapest. Gábor előző este úti tervet készített,
hogy hová vihetné, mit mutasson meg a városból a barátjának. Vár,
Gellért-hegy, a Vásárcsarnok szecessziós épülete, de ilyen szép
tavaszi időben, lehetne sétálni az Orczy- kertben vagy a Feneketlen-
tónál is. A Fasori evangélikus templomot is szívesen megmutatná,
ahová már gyerekkora óta jár. Túl sok a lehetőség egy
rövid délutánra. Majd Jürgen választ, hogy mit szeretne, na meg
attól is függ, hogy mi fér bele az időbe. A távolabbi helyekre Gábor
autójával mentek. Útközben, többször a piros lámpáknál, kéregető
hajolt az autó ablakához. A Gellért-hegy oldalában, amikor felfelé
sétáltak, hogy gyönyörködjenek a Dunán átívelő hidak látványában
és a pesti oldalon kínálkozó panorámában, egy padon hajléktalan
feküdt, körülötte szatyrokban az összes motyójával, jól látszott,
hogy azon a padon lakik. A vásárcsarnoknál is kéregetők a Fasorti
neogótikus templom lépcsőjén ott ült a Gábor által már jól ismert
öreg koldus. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy rádöbbent,
hogy itt is ott is felbukkan egy, egy nyomorult ember az
egész délutáni nézelődésük során. Látta ő ezt eddig is, néha
az autóból egy százast, máskor meg leintette a pénztárcájában
aprópénz után kutató feleségét, hisz úgy is csak elissza az a
járdaszigeten kéregető a pénzt. A megszokott temploma előtt ülő
idős koldusról meg azt gondolta karácsonykor, hogy haza kellene
vinni, megebédeltetni, de csak egy futó gondolat maradt, hiszen
38
nem ez a megoldás. Utána úgy is megint a hideg utcára kerül a
szerencsétlen. Szóval eddig is tudta látta, de most ez előtt az
osztrák előtt, egyre jobban szégyenkezett. Jürgen még ment volna
megnézni az Eiffel cég tervezte Nyugati pályaudvart, meg a bolhapiacot,
de szerencsére arra már nem maradt idő.
Jürgen észrevette Gábor zavarát, amikor az magyarázta neki, hogy
sok munkahelyet megszűntek a munkásszállókat bezárták. Amaz
derűs mosollyal nyugtatgatta, hogy ne aggódjon, ez így természetes.
Ez afféle szelekció. Az erős a felszínen marad az élhetetlen elbukik.
Ez így természetes. Gábor kicsit megdöbbent, barátja
eszmefuttatásán, mert általában együtt érző ember volt, bár hol így,
hol úgy gondolkodott az utcán lézengő emberekről. Legtöbbször
sehogy sem gondolkodott róluk, csak futott a mókuskerékben a hétköznapokon.
De, mert befolyásolható is volt, és úgy könnyebb is
volt a lelkének, ezután igyekezett barátja szemével szemlélődni és
átvenni annak laza, felsőbbrendű, nemtörődömségét. Estig meg is
győzte magát. Elmennek egy jó étterembe vacsorázni, utána este
az Operába már közösen a többi kollégával. Nincs itt semmi baj.
Azért, miután már az osztrák vendégek elutaztak, vasárnap egy kicsit
több aprópénzt adott a templom előtt üldögélő öregembernek
és beülve a megszokott helyére a padba, tekintetét az oltárképre
szegezve, mintha a képhez intézné, attól várná a választ, feltette
magában a kérdést: Ez tényleg így természetes?

Arcmaszkban a szem beszél

Ne bánd, ha csak a szemeket látod,
többet tudsz meg, mint gondolnád.
Hidd el a szem nem olyan álnok.
Őszintébb a szem, mint a száj.
Ha meglát, felragyog, mosolyog,
Rád csodálkozik, kíváncsian, kereken.
Összenéz, összekapcsolódik.
Nevet is, kacagni is tud a szem.
Néha lehet, hogy pimaszul bámul,
máskor meg pislog, szemérmesen.
Elnéz, kinéz, félrenéz, felnéz
de ha bántóan lenéz,
akkor egy másik szempár
a könnyektől elhomályosul.
Nem mindegy, az sem, hogy
maga elé mered szomorúan,
vagy a távolba bambul
hosszan, ábrándosan.
Vannak tiszta gyermekszemek,
ifjú szépen csillogó tekintetek,
hűséges kutyaként nézők,
s megtört, fénytelen öregek szemek.
Szúrós tekintetűek, haragosan,
szikrát szórók és dacosak.
Szelídek, kedvesek,
álmosak, szerelmesek.
Ha becsukom a szemem,
akkor, elrejthetem
előled a lelkemet.

Öcsike

Egy Somogy-megyei kis faluban, szülei harmadik gyermekeként
született Öcsi. Ahogy nőtt, cseperedett, egyre nyilvánvalóbbá vált,
hogy nem olyan, mint a többi gyerek a faluban. Anyja gyakran mesélte
a szomszédoknak, hogy amikor Öcsike még csecsemő volt,
és ők kint dolgoztak a kertben, egyszer csak arra lettek figyelmesek,
hogy füst terjeng az udvaron. Rémülten rohantak a ház felé, mert a
baba egyedül volt odabent. Összeszorult szívvel, szinte betörtek
az ajtón, bent állt a sűrű füst. Szerencsére a kicsit még életben találták,
de szerinte a füstmérgezés miatt lett ilyen furcsa gyerek Öcsikéből.
A faluban szájról, szájra járt szokatlan tetteinek története.
Például egy esős napon, kis gumicsizmákban, kezében óriás esernyővel
járkált föl s alá a Főutcán, kezeit időnként az ég felé emelte
és azt kiabálta,” ess eső ess, mennydörgő szelek fújjatok!” Ez talán
még nem is olyan furcsa, hiszen gyerek, hát játszik. Az már annál
elgondolkodtatóbb volt, hogy akárhogy hívta az Anyja szépen, csúnyán,
még erőszakkal sem tudta bevonszolni az utcáról. Anyósom
az ablakból látta, az anya kínlódását a gyerekkel. „Még megbetegíti
magát ez a bolond kisgyerek,” szaladt ki az utcára. Elég már
Öcsike, mondta neki szelíden, de a kisfiú még jó ideig folytatta ezt
a furcsa esővarázslást és az eső egyre csak szakadt. Egyébként
okos, értelmes fiúcskává lett Öcsike, mire iskolába került, de mégis
volt benne, a tetteiben, a felnőttes, modoros beszédében, valami
különös, valami más. Diáktársai gyakran kinevették, alig akadt barátja.
Ahogy kicsit idősebb lett, rákapott az olvasásra és szinte falta
a könyveket. Anyja, aki intézetben nevelkedett, árva lányként került
a faluba, büszkén mondogatta „nem akárki lesz Öcsikéből” Az Apja
meg szidta, hogy semmi dologra nem lehet használni a gyereket a
ház körül, egész nap csak a könyveit bújja. Amikor lerészegedett,
olyankor az utcán is lehetett hallani, ahogy ordít a fiával, és gyakran
lerészegedett. Kortársai továbbra sem barátkoztak vele, nem
csoda hát, hogy egyszer csak rátalált a templom kórusában éneklő
és más településen is fellépő, asszonyok társaságára. A fiú a helyi
egyházi lapban cikket is írt a kórus csodálatos énekeiről. Az idős
asszonyok befogadták, jó szóval sütivel kényeztették, még a kirándulásaikra
is magukkal vitték.
Öcsike pedig elkápráztatta őket a könyvekből magába szívott tudományával.
„Nagy lexikális tudása van annak a gyereknek”. Így
szokta mondogatni Anyósom. A falubeliek továbbra is hóbortosnak
tartották, nem akarták ők bántani, de mert akkoriban pap akart
lenni, ezért tréfásan el is nevezték Öcsi atyának a fiút, aki végül Kaposvárra
ment egészségügyi iskolába. Egyszer meg az adott hoszszú
időre beszédtémát a helybelieknek, hogy Öcsike kézen fogva
sétált a falu Főutcáján egy nála kétszer, háromszor is idősebb elvált
asszonnyal. Aztán az is elmúlt, teltek az évek. Egy napon azzal
állított be hozzánk Öcsi, hogy a kislányom, aki akkor még csak általános
iskolába járt, de már jól eligazodott a számítógépen, segítsen
neki legépelni a szakdolgozatát, amit az ELTE Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Főiskolai kar, Oligofrén Pedagógiai Tanszékre
kellett beadnia.
Azóta nem tudom mi lett Öcsivel, mert már sok, sok éve máshol
élünk, de úgy gondolom, hogy ott hagyta a falut és ma is értelmileg
sérült gyerekekkel foglalkozik valahol.

Elrendelem

A szelídeké és az anyáké
legyen minden fegyver,
kiknek öntudatlan gyermek
tapad mellükön,
s megszűnnek riasztó álmaink
mikből az ébredés öröm.

Gondoljátok,
hogy lesznek még virágok?
Ott és újra megszülethetnének
a gyermekek,
Ha halált szórva tiporjátok
Sebekkel eltelt földetek?
Sátáni agyak, feleljetek!

Hiszitek,
hogy támadnak istenek,
újból gyúrni ezt a világot?
Ne reméljetek.
Ki teremteni nem alkalmas,
pusztítani az, hogy mer?
Elrendelem:
Az anyáké és a szelíd lelküké
legyen minden fegyver!
Akkor,
nem is kellenek
soha a fegyverek.

Olajfalók

Éjjel van, már alváshoz készülődünk, miközben még szól a tévé.
Csehszlovák főiskolások 1987-ben készült, valamilyen díjat is nyert,
dokumentum vizsgafilmjét adják. Eleinte csak félig-meddig figyelünk
oda. Arról szól a film, hogy felfedeztek egy kis állatot egy bányavidéken,
ami kőolajjal és minden féle műanyagokkal táplálkozik,
szén-monoxidot lélegzik. Nehéz rátalálni, mert nagyon félénk, rejtőzködő
életet él. Szakértőkből álló filmes, kutatócsoport indult felkutatni
az új fajt, ami nagyon szennyezett környezetben fejlődött ki.
Szemtanúkat keresnek, akik már látták az állatot, aztán a filmesek
elmennek a nevezett bányatelepre, hogy lencsevégre kapják, ha
rátalálnak. Néha homályos képek láthatók valami szőrös, majomszerű
lényről. Bár hitetlenkedve, de azért kezdünk jobban odafigyelni.
Micsoda szenzációs megoldás lenne! Egycsapásra
megoldódna az összes környezetet szennyező anyag sorsa, ha
ezek a kis állatok, elszaporodnának a Földön. Még másnap is tárgyaljuk,
hisszük is de főleg nem hisszük a látottakat. Délután közlik
a tévében, hogy az éjjel bemutatott, „Olajfalók” című film műfaja,
ál-dokumentumfilm. Amikor a huszonkét éves cseh rendező alkotását
1987-ben bemutatták, sokan érdeklődtek, hogy hol lehet ilyen
állatot kapni, de sajnos műanyag és olajfaló nem létezik.
Kár, azért jó lenne.

Évszakok illata

Duna felett a két falu és
a két téglagyár romjai
fölé magasodó löszhegyen,
Nap süt és eső esik,
szélvihar töri az ágait.
Nem védi őket a fagytól semmi,
még is dacosan és bátran
a jobb időt meg sem várva,
türelmetlenül, virágba borulnak
a mandulafák.
A fehér virágszirmokat szétfújja a jeges szél.
Együtt lebegnek szállnak,
betakarják az elvadult tájat,
elvegyülve
a hirtelen jött áprilisi
hópelyhekkel.
Érzem a hideg hó szagát, ahogyan
érzem eső után, az ázott föld illatát.
Itt a parkban a szürke ágakon,
mint zöld gyöngyszemek,
fázósan sorakoznak az apró rügyek.
Naponta növekednek, végül szétfeszíti
a rügyeket a falevélbokréta.
Balkáni gerle hívja párját,
kurrogva, turbékolva.
Bólogatva bókolnak,
kergetőzve szállnak,
lámpaoszlopról, ágról, ágra.
Ők már érzik a tavaszt,
nekem még csontjaimba mar a hajnali fagy.
Májusban orgona illattal simogat a szellő,
fény csillan a tarka tulipán kelyheken.
Az öblös virág kelyhekből a fény
a földre csordul.

Háború az ágyból

Reggel van. Kicsit még fekszem az ágyban, ráérek felkelni, jólesik
pár perc nyújtózkodás. Bekapcsolom a tévét. Fülsüketítő sivítással,
szüntelenül, szinte másodpercenként repülnek a lövedékek. Ez
nem valami tévéfilm, azt látom.
Persze. Öbölháború. Irak, Irán, Kuvait, ENSZ, USA, hallom naponta
a hírekben, de csak valami ködfalon keresztül jutnak el hozzám az
események. Terület foglalás, olaj, nem is értem mi és miért, és különben
is messze van. Sokkal jobban lefoglalnak a pocakomban
növekvő, mozgolódó új élet jelzései, amiket most is tenyeremet a
hasamra téve figyelek.
A képernyőn bombák robbannak, füst, futkosás, sebesültek, halottak,
romok.
Lassan felfogom, hogy ez most történik, ebben a pillanatban élőközvetítést
nézek egy háborúból, az ágyból, az egyre növekvő hasamban
egy új élettel.

Tenyérjóslás

Mutasd meg a tenyered,
megnézem milyen volt a múltad.
Elmondom a jelenedet,
és megjósolom a jövődet.
Barlangban születtél, úgy pár millió éve.
Tenyered lenyomatát ma is őriz a szikla,
mutatja, hogy ott jártál,
szarvas után futottál.
„Népvándoroltál, felfedeztél,
letelepedtél, benépesítetted a Földet.
Harcoltál.
Birodalmakat építettél és romboltál,
leigáztak és leigáztál.

Rabláncra fűztél és láncra fűzve szolgáltál.
Művészeteket és tudományokat teremtettél.
Máglyán elégettek és könyveket égettél.
Istenért, királyért, hazáért öltél és megöltek.
Reformok, forradalmak, jelszavak, új eszmék
után futottál.
Gépeket terveztél, tornyokat emeltél.
Fejlődtél és okosodtál, de
fanatizálva kegyetlenkedtél.
Atombombát dobtál.
Építettél és pusztítottál.
„A békéért is harcoltál”
Most kártya vagy egy kód egy szám,
egy bánatfelhő Isten homlokán.
Az űrben jársz és pocsolyából
iszol éhségtől felpuffad hassal.
Mondod: három, három, három.
Mondod: Allah!
Mondod: Halleluja!
Hare Krishna! De legfőbb istened:
Mammon.
Rabul ejtett a világ-pókháló,
mert ott bármit megtudhatsz,
de kevés, amit meg is értesz.
Úgy érzed, hogy körül vesz a káosz.
A mesterséges intelligencia lett
a legjobb barátod.
Közben valahol a Földön mindig
üldöző vagy és menekülő.
Most is harcolsz.
Összeesküvés elméleteket gyártasz,
tengereidben műanyag halak úsznak.
Véges életednek a végtelenben,
új „Földet” keresel.
Látom!
Már az űrben is kering az űrszemét.
Fojtogat a szmog, fenyeget a felmelegedés.
Fenyeget a szomszéd, ha másra voksolsz.
Most a vírus ellen, is csak
harcolsz.
DE jó is vagy. Békét akarsz és munkát.
A koldussal megfelezed a nincsed.
Gyönyörködsz dalban, virágban, tájban.
Megsiratsz egy halott madarat
és nem hiszel az örök elmúlásban.
Mi a jövőd? Azt most még nem látom.